haramina
Legújabb munkáim, fogyasszátok szeretettel!
Majd írok is róla, ha lesz egy kis időm...
vég-kezdet
Sokan, sokszor kérdezitek, kérdezik tőlem: „na, mi van már Michael Madsen-nel, mi történt azóta, milliomosok vagyunk-e már belőle, akkora volt a lendület anno”.
Ja-ja, hát, Ő biztos nem, meg én se, de azért történtek a dolgok. Elkészült ugye mindenekelőtt a H1Z1 kollekcióm, amit ő ihletett, neki címeztem, jó sok pénzbe került, de megérte, mert nagy sikere volt, készült róla nagyon komoly videó, amihez gratulált is, aztán készítettünk komoly demó-fotókat Indiánékkal, azt is láthattátok már itt, ahhoz megint csak új ruhákat kreáltam neki, megint jó sok pénzért, ez már a második kör volt a kollekciókból. Közben végig leveleztünk, e-maileztünk, egyeztettünk, hogy ő hol, meg én hol, hogyan tudnánk találkozni, miként tudnánk haladni előre, küldtem neki az üzleti terv variánsokat az eladásra vonatkozóan, hogy így vagy úgy vagy amúgy lehetne esetleg, bizományosi megoldásban vagy saját üzlettel vagy franchise vagy akármi, mindenhez készítettem hozzávetőleges számolásokat, kalkulációkat, de mindenekelőtt a kollekciót, a ruhákat, mert ugye mégis csak az az első. Aztán jöttek az első hírek, hogy itt hogyan is ért véget a tavalyi, Koltai-féle forgatás, ami apropóján megismerkedtünk, hogy rendkívül csúnyán elázott a tag, úgy szedték össze valami kocsma aljáról Szegeden három nap után, onnan irány a detox. Úgy tudom, nagyban ragaszkodott a tőlem kapott ruhákhoz még ott bent is, ez azért hízlalta a májam! Aztán nagy nehezen feltették félkómásan a repülőre LA felé, ahol is az összes csomagját (köztük az én ruháimat is) elhagyta, Londonban aztán le is szállították a gépről a biztonságiak, innen tovább így sehova, annyira mata volt. Utólag derült ki, Pokrivtsák Mónika az utolsó pillanatban visszacsente nekem a csak kölcsönbe odaadott ruháimat, úgyhogy én azt visszakaptam, Michael pedig az összes árát a British Airways-től, miután kiverte a balhét, hogy nincsenek meg a cuccai! Gondoltam, ez igen, ez aztán a rock’n’roll csávó, kőkeményen tolja, ez lesz a mi emberünk, egy ilyen akció belefér, nem dől össze a világ, kemény, tökös gyerek ez, igazi American Badass ugye, hhúúhhaa-aazzztaaa, mekkora forma!! Mire nagy nehezen hazaért, írt is egy levelet, hogy hirtelen el kellett utaznia, de akarja a közös melót, csináljuk, hajrá, stb. Megnyugodtam, írt legalább, minden OK, haladjunk tovább.
Aztán kiderült később a neten szörfözve, hogy totál le van égve az arc, négy millió dolláros tartozása van minden felé, a medencetisztítónak, a virágárusnak, az autódealernek, Tarantino-nak, Pierce Brosnan-nak, ki tudja még kinek, talán csak nekem nem. Gondoltam, ez se olyan nagy gáz, legalább még nagyobb szüksége van a bizniszre, nagyon kellhet neki a lé, ezért vállal el mindenféle alja filmeket, hogy törleszteni tudjon. Információim szerint úgy 50.000 dollárt szed össze havonta, abból elég sokáig tart a törlesztés, de legalább csinálja, ne adjuk fel, akkor majd az én pénzem, ill. közös pénzünk is jól jön neki. Erről mi nyilván nem beszéltünk, igazából semmi közöm hozzá, csak ezek után már arra helyeztem a hangsúlyt, hogy mennyi pénzt kereshetnénk mi ezzel a sztorival, nem pedig a művészeti részt hangsúlyoztam, hátha úgy erősebben tudok hatni rá. Annyi mindenesetre bizonyossá vált, hogy ő ebbe a sztoriba pénzt belerakni nem tud, másfelé kell gondolkozni, a saját üzlet lehetősége ezzel elúszott, de maradt még sok egyéb út bőven. Majd ujabb egyeztetések, újabb találkozók megbeszélése, gyere ide Budapestre, fizetjük a repjegyet, a szállást, mindent. Itt már képben volt Szekfű Balázs barátom is, akivel elkezdtük szervezni az amerikai csapatunkat is, lett már kint is emberünk az üzletkötésre, mentek a dolgok előrefele szépen, tartott a bizalom, a lelkesedés, leglábbis részemről. Majd hallom, hogy „itt járt” Londonban megint valamikor év elején vagy tavasszal, de nem szólt róla, megint csak az újságokból tudtam meg utólag, hogy most meg a hotel ajtajából szedték össze, ahol lakott, totál kiütve a mentősök, majd ki akart ugrani a mentőautóból, öngyilkos akart lenni, stb, kilenc nap kóma. Pedig ha tudjuk, ha szólt volna előre, Londonig már simán kimentünk volna a kis csapatunkkal, Kiss Áronékkal a befotózáshoz, ekkor már ugyanis rég kész voltak a demó-fotók, csak újra kellett volna vele lőni a sorozatot, és lett volna egy tuti kész katalógusunk, amivel már lehetett volna menni házalni az USA-ba. Nem szólt, nem mentünk, lemaradtam erről is, bumm. Kicsit később Balázs egy amerikai ügyvéd barátjával megnézette, ugyan mi újság azzal az American Badass brand-del, amit a Michael a sajátjának vallott és velem akarta építtetni, majd kiderült, hogy egyáltalán semmi köze hozzá, egy bizonyos Robert Ritchie a trademark tulajdonosa, akit amúgy Kid Rock néven is ismerhet a világ. FUCK! – összegeztünk újra! Nem baj, megyünk tovább, nem kell nekünk az a brand, majd kitalálunk újat, van még jól hangzó szó ezer és ezer, kitalálunk jobbat - írjuk Michael-nek, de erre azóta se reagált... Ekkor már kezdtem kicsit pipa lenni, hogy ennyire érdektelen a csávó, de nem adtam fel, mentem tovább, és újabb, még tutibb ruhákat csináltam, újabb fortélyokon törtem a a fejem. Nevezetesen találtam kint egy nagyon jó, régi barátomat Los Angeles-ben, aki kissé megtollasodott azóta, és megírtam neki a kezdődő biznisz lehetőségét, sőt, felajánlottam Mickey Rourke-t is, mint lehetséges partnert, hátha így már érdekli a befektetési lehetőség. Mondta is, hogy igen, jónak tűnik, csak csináljak egy üzleti tervet. OK, írom Michael-nek, hogy ha Mickey-t, nagyon jó barátját is mellénk állítja, mint ahogy mondta anno, mikor találkoztunk, hogy mekkora spanban vannak, hátha akar segíteni a barátján ilyen módon, szóljon neki, kérdezze meg tőle, lenne-e kedve közös ruha brand-hez, mert ha igen, van tuti befektetőnk, van lé, meg tudunk végre indulni. Ekkor írtunk utoljára, úgy két hónapja, azzal, hogy OK, megkérdezi, bár a Mickey most eléggé elfoglalt, mert most neki nagyon megy a szekér. Igen, ezt én is vettem észre.
Várom a választ, halad-e az ügyünk, írnám az üzleti tervet, készíteném az új ruhákat, mígnem eltelt az első év talákozásunk óta, és észrevettem, hogy gyakorlatilag én mindent megcsináltam, amit ígértem neki, két kollekciót, katalógust, fotókat, logót, mindent, ő gyakorlatilag csak egy-két soros e-maileket írkált, és a füle botját se mozdította ezen kivül, ráadásul még hazudott is a trademark tulajdonjogáról. OK, nem baj, újra itt a születésnapja, egy nappal az enyém után, most már tényleg leszarom, kiküldöm neki postán az összes cuccot ajándékba, úgy kb. fél millió forint értékben egy hatalmas csomagban a malibui címére (ahova különben karácsonyra is kapott tőlem motyót, és küldte is vissza róla a fotókat hamar, jó fej volt). Ez a kollekció már úgyis a múlté, eltelt egy év, jöhet az új, ráadásul mind az ő méretére készült, rajta van a neve, a logoja, úgyse adnám oda másnak, nem adnám el semmi pénzért, ha már egyszer neki csináltam, kapja meg, hátha így hamarabb lesz bennük lefotózva, ha nem is stúdióban, mindegy már, csak valami történjen végre.
Történt is, ma délelőtt a Puma cég felkérésére épp egy ’limited edition’ cipőt terveztem nekik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem bőrműhelyében, ahol egyébként rendkívül jól éreztem magam az alkotás során, amikor is kérdi tőlem az egyik ott dolgozó kollégám, hogy mi újság Michael-lel és velem, ugyanis az ő férje most forgatott megint vele, itt Pesten, épp egy hete vagy kettő. Bazd meg!!! Nem tudtam erre mást mondani, nem tudok másképp, nem is akarok máshogyan fogalmazni, bassza meg, és még tízszer egymás után önmagát, ha ezek után, ennyi faszkodás, ennyi erőfeszítés, ennyi újrakezdés után nem vette a fáradtságot, hogy szóljon, hogy itt van, hogy írjon egy kurva e-mailt, hogy valami történjen, ha már ennyi melót, energiát, pénzt és lelkesedést beleraktam a közös dolgunkba, amit Ő akart, Ő hívott fel, Ő kért meg, Ő nyomta, hogy legyen közös brand! Nem találok szavakat, majdnem azt írtam, hogy a kurva ...-át! Most annyira, de annyira csalódott vagyok, anniyra szomorú, hogy legszívesebben hagynám az egészet a picsába, de épp most várom a válasz e-mailt, a napokban kell, hogy megkapja az óriás csomagot a huszonvalahány cuccával, egy télinagykabáttal, három dzsekivel, három nadrággal, hét zsabós inggel (a kedvence különböző színekben), két vagy három mellénnyel, három pólóval, és egy nagyon profi katalógussal az eddig neki készült cuccokból, negyven oldalas, A/4-es, két példányban, egyedileg printelt, nagyon nem volt olcsó.
Nem szólt, nem hívott, nem üzent, baszott az egészre, viszont most is eltűnt az Astoriánál az aluljáróban egy hajléktalannal, és úgy került elő napokkal később, hogy nem volt a pofáján bőr, mert akkorát bukott, hogy homloktól az álláig az orrán át lemarta róla a bőrt az aszfalt, komoly, nagyon komoly melót adva ezzel a sminkesnek, aki minden profizmusát beleadva tudott csak újra emberszabású lényt festeni belőle. Pedig megmondta Szekfű kolléga, megmondta már félidőben, hogy hagyjuk ezt az embert, nem beszámítható, nem normális, elment az agya teljesen, csak bajom lesz belőle, ha mégis szerződünk vele. Balázs ekkor amúgy ki is szállt a bizniszből, legalábbis felfüggesztette az ezzel való foglalkozást, és most már be kell lássam, hogy sajnos neki volt igaza, ez egy szar ember, én se tudok már mást mondani, gondolni róla, nincs rá szükség, nincs rá szükségem, hogy újra csalódást okozzon, hogy újra bántson, újra semmibe nézzen, elegem van. Vége!
2010. jun. 30:
“Zoli, Drága barátom, ahogy Neked is már többször elmondtam: szerintem ez a dolog ez nincs. Sajnos. Asszem hogy tisztességesen nekifuttottunk a mi részünkről - de a másik oldalon egy anyagilag tönkrement alkoholista B kategoriás szétesett arc van, akivel sztem nincs mit kezdeni a nemzetközi szintéren. Ne haragudj az őszinteségemért. Azt javaslom, mást, máshogy csináljunk. Ha otthon leszek szivesen ülök le továbbra is erről agyalni, addig is telefonon emailben és skypeon is elérhető vagyok - de csak ha hajlandó vagy pontot tenni az MM dolog végére.
baráti üdv
Balázs”
Most pontot tettem.
Ugyanakkor hálás is vagyok neki az egész sztoriért, mert kinyitotta a szemem, elhitette velem, hogy a csoda bármikor megörténhet, nem vagyunk olyan messze, lehet nagy karriert csinálni, ha az ember kitart, és teszi a dolgát a legjobb tudása szerint. Ahogy ő tavaly betoppant a semmiből hozzám, és el volt bűvölve a dolgaimtól, úgy odakint akárki más is el lehet, és meg tudom csinálni, és meg is fogom csinálni, és most már biztosan tudom, hogy nélküle is menni fog. Szász Zsolt barátom, aki ki szeretné adni majdan ezt a blogomat könyvben, kint járt nem rég Los Angelesben az általam tervezett ruhákban, és onnan hívott, hogy nem hiszi el, mekkora sikere van a cuccaimnak odaát, állandóan megállítják, honnan öltözik, kitől vannak a cuccai, és hogy akkor most hogy van ez? Áradozott, hogy öt percenként le akarták szedni róla a cuccaimat, és én vagyok a hülye, ha nem megyek ki, és nem kezdem el azonnal, mert van ott pálya, csak ki kell menni, be kell mutatkozni, ki kell kajtatni, kutatni, és meg lehet csinálni kellő kitartással, kellő ésszel és kellő szívvel. Erre most hívnak a Pumától, hogy tervezzek nekik herczeges Puma cipőt, igen, és nem ám ők, itthonról, Magyarországról választottak ki erre a melóra, hanem a kinti, európai központ, de ne kérdezzem, mi alapján, elég ha annyit tudok, hogy sok magyar tervező közül én kellettem nekik, nagyon sokan mentek a kukába. Mondom, hogy? Nem tudják, örüljek neki. Örülök is, és megcsinálom!!!
élünk
Csodálatos az élet! Főleg párban. Szabadon párban. Szabadban párban. Felszabadultan. Természetben. Természetesen. Önfeledten. Boldogan. Pont úgy, mint Pápán a minap. Egy csodás birtokon, magában a Paradicsomban. Elfelejted a várost, a zsongást, az őrületet, az idegbajt. Csend van, nyugalom, szeretet, béke. Tó. Tórendszer! Hatalmas. Körben fák, bokrok, növények, virágok, a világ minden tájáról. Japán fenyő, orchidea, levendula, jázmin, éjszakai. Illatok! Kis dombok, eldugott zugok, benőtt liget, odvas fák. Itt-ott kis padok ülni. Levegő! Oxigén. Csend. Tücskök, bogarak, a fák hangja, táncolnak a széllel. Felemelő. És az állatok: gyöngytyúkok, pávák, kacsák, libák, kis, fekete disznó, ara papagáj (ahogy Ő mondja: “papapagáj”, Papp Szabi után szabadon), és emuk! EMUK! Mind szabadon! Közöttünk. Velünk. Megjelölik az autómat. Nem tudni miért, csak a sötét színű parkolókat. Furcsa mintát hagynak a fényezésen a csőrükkel. Motorháztetőn, csomagtartón. Mégse haragszom rájuk. Nem lehet. Itt egyek vagyunk. Egyenrangúak. Sőt, ők vannak itthon, én csak vendég. És a ház! A tó partján, terasszal, stéggel, rajta nyugágyak, matracok, és ezernyi csodás növény, virágok, bozót. Pont a tó partján, a vízen. Rendezett káosz. Kusza élővilág, láthatatlan-látható gyönyör. Egység Istennel. Halk extázis. Vasárnap délután beszabadultunk ide a Szerelmemmel, és nem tudtunk kiszabadulni csak kedd délben. Van idő. Nincs idő. Megváltozott a világ mindkettőnkben. Csak így szabad élni, csak így! Béke, nyugalom, csend, szeretet. Mások lettek a prioritások. Más lett a cél. Más lett a tempó. Negyvennel mentem az autóval bevásárolni, nem értettem, miért nem nyomom a gázt. Lelassultam. Megtaláltam az igazi tempómat, a rendes ritmust. A normálisat. Az emberhez illőt. Aki végre megtalálta a helyét. Leírhatatlan. Átgondolhatatlan. Ezt csak érezni lehet. Belélegezni, lenyelni, beépíteni, magadévá tenni, egyesülni. Este sütögetés. Aztán csavargás a vadonban. Sötét. Vak sötét, magadat se látod, csak érzed, hogy vagy valahol, mész valahová. A horgász testvérekhez. A tó egy másik partjára. Kis mécses pislákol, csendben várnak. Kuksolnak, gubbasztanak, éjfél van. Rágyújtanak, rágyújtunk. A hal nem érdekes, nem fontos, pedig az összes magyar édesvízi halfaj itt úszkál, hetven kilós harcsák is akár, sőt, már alig létező fajok: arany kárász, mittudomén, a kihalás szélén. Nem fontos. Mégis! Ülünk, gubbasztunk, csendben, nézzük a sötétet, látjuk a csendet, borzolja a szél a lombokat körben. Szúnyogok, legyek, hangyák, méhek, darazsak. Nem számít, ők itthon vannak, ők a főnökök. Szeretjük még ezt is. Vissza a házhoz. Vaksötétben botorkálunk, néma a csend, félelmetes. Kézen-fogva. Gyönyörű, nagy faház. Kis lámpák hunyorognak a tornácon. Szúnyogháló. Papagájketrec. A ház előtt fából ácsolt terasz a vízen, rajta félig felfújt dupla matrac, rajta még egy, aztán mi ketten, úgy a pléd rajtunk. Ikeás. Éjfél. Csillagok. A Hold a vékony felhők mögött, mint a horrorfilmekben, úszik. Hűvös kezd lenni. Amott tiszta az ég, nincs fényszmog semmi. Itt a világ közepe. Fekszünk, csendben, némán, kémleljük a végtelent. Mindent tudunk: semmit. Az Univerzum felettünk, előttünk. Isten! Elalszunk. Ringunk a semmin, ég és föld között. Csoda! Amen! Köszi Riki, Helga, nagyon köszönjük!
Nem csoda, hogy ez a csoda csoda. Előtte Sundance Park, a herczegséges boltom körül körben terül el, Balatonfüreden, mint rendesen, hétvégén, egész hétvégén, péntektől. Balaton, fürdőzés, gumicsónak felfújva, ökörködés a vízben, barátokkal, haverokkal. Zabálás, borjúbécsi, kovászos uborka, sertéspörkölt galuskával, fokhagymakrémleves cipóban, almafröccs literszám, nem aprózzuk, élünk! Este dorbézolás, Don születésnapja, Superman buli, 43 SM póló, de még az sem kell hozzá, elég Jimmy és a bárja bőven, a tatamikkal és kamikazékkal, na meg a kis boltom, ami éjfélre mindig átalakul valamiféle fülledt szórakozóhellyé, egy másfajta szalonná, szeretjük. Nagyon szeretjük. Törzsgárda, Pici, Borek, Geri, Olivér, Serő, Sziszi, Z. Zlotyek, Szerelmecském: Reggggiiina, Anna, Márti, Dalma, sokan, együtt, mulatunk, sokat, együtt. Másnap másnap, szombat, elölről az egész, strand, matrac, csónak, zaba, pilledés, ivás, szórakozás már június eleje óta. Szeretjük. Nagyon! Cocomo, Lipstick, Honey, Miami, Marika néni, Tüskebár, Verano, mittudomén, tábortűz, tatami, Jimmy, mindig ez a vége. Meg a bolt! A Herczegség. Oda be! Már megint. Késő van. Néha eladunk ruhákat is. Csodálkozom is. Már megint Pici! Féláras Sugarbird. Az is több mint a semmi. Sokkal több! Reggel jajj! Nagy a baj! Vagy mégsem, tisztul a kép…
Előtte csütörtökön Hegyalja Fesztiválon voltunk Cunimmal, csak 350 km visszafelé: itt Grand Mexican Warlock koncert a Maláta bárban, nagyon jól nyomják a skacok, igazi kemény, tökös banda, kívánom, hogy sok rajongójuk legyen, sok telt házas koncert, lemez, pénz, siker, csillogás, Amerika! Mellettem Dádó a Turbóból, az ő arcán is pont ezt látom, miközben bólogat csendben sörrel a kezében. Aztán átténfergünk az AB/CD tribute band koncertjére, ott csalódottan konstatálom, hogy elfelejtették Bon Scott-ot, majd továbbállunk a Groove Armada koncertre, miután adok egy gyors interjút a Kettőnégyes fiúknak, ezúttal a Hegyalja tv színeiben. A Groove Armada viszont akkorát tolt, hogy arcszakadás következett be részemről, ez volt messze a Balaton Sound legjobb koncertje, nem is értettem, miért itt kell megnéznem. Zúzós elektronika, ütemes metál gépekből, mégis élő varázslat, az énekesnő (nem'tom hogy hívják) Herczeget megszégyenítő fellépőkben olyan táncot, olyan koreográfiát lejtett, hogy nem tértem tőle magamhoz, s közben olyat énekelt, hogy kivoltam tőle nagyon. Ráadásul úgy szólt a Nagyszínpad (a kicsik is különben), hogy le a kalappal, hangos, nagyon hangos, mégis tiszta, kristálytiszta, ahogy kell. Amolyan moloko-s, goldfrapp-es, kissé beteg, de nagyon komoly a csaj, tekergődző, ugráló, szökellő, nyújtózkodó táncával, lenyűgöző, amit csinál, nincsenek rá szavak, tömény két óra élvezet, majd autóval haza, Cuni nagyon jól vezet. Veszettül sajnáltam a másnapi Motörhead-et, és a szombati Óriás - Isten háta Mögött - Turbo kombót, amit így együtt, egymás után még soha nem sikerült, de Donzo, az Donzo, menni kellett a születésnapra, nincs mese. Mellesleg a Motörhead-et is láttam már anno, és a magyar rock isteneket is vagy százszor, de nem lehet megunni, soha-soha nem lehet megunni…
Alig telt el négy nap, és még bennünk volt a Balaton Sound, bizony, végig a négy tömény nap, véges végig. Súlyos, megterhelő buli ez, mint tavaly és tavaly előtt, és azelőtt, törzsutas vagyok errefelé, de Cuni még nem látta, hát behasalt ő is ettől legott. Jamiroquai (tyyüühhüü!), The Chemical Brothers (tyüühhüühüühűűűűű), Pendulum (tyüüühhhüüühhhűűűűűhhhűűűűhhűűűű), 2manyDJs, Barabás Lőrinc Eklectric, Jutasi mester, hogy csak néhány csodát említsek, iszonyat jól szórakoztunk, és még mindig az a nagy flash az egészben, hogy napközben kiáztathatod magadból az egész elmúlt estét. Döglés a Balatonban, nincs erre szebb és találóbb szó, naphosszat dögleni a hűs habokban, közben lágy lounge zene cirógat vagy éppen drum'n'bass tolja szét az agyad, nekem ez utóbbi nappal nem annyira bejön. De el is lehet bújni, mi két nap csak a szállásunk alatti szabad strandon nyomultunk az ikeás pléden az árnyékban, nem volt kedvünk nappal is agyhalni, sőt, támadott egy komoly ötletünk is, vagy inkább nevezhetném akár meggondolatlannak is: átbicikliztünk Balatonfüredre, mert dolgom akadt ott a boltban, hát nekivágtunk a negyven fokban. Nem mondom, hogy életem legkellemesebb élménye volt, de maga az ötlet, hogy gyerünk, nyomjuk, hajrá, és hogy az én kis Babám elsőre azt mondta: ámen!, hát örömmel vettük az akadályt: Szántód, rév, Tihany, Füred, negyven fokban, szinte meztelenül, folyt rólunk a víz, durva azért. Nyilván megálltunk fürdeni, oda-vissza, és végig gyönyörködtünk a tájban, csodás vidék ez, ismerd meg hazád, nem kell nekünk Dubai, itt a Paradicsom, ez a miénk, ezt kell szeretni. Lehet is, kell is! Pici csodás ebéddel várt minket és komoly csodálattal az arcán a füredi domb tetején délután háromkor, hogy ezek biztosan nem normálisak, amit amúgy mi sem tagadtunk, csirkepaprikás, húsleves, irány vissza, juuhééjj! Este újra buli és újra, egyik színpadtól a másikig, majd vissza, majd a tóparton pihi, megint egy koncert, megint egy cigi, én már haza, a fiatal szerelmem még nyomja azért reggelig, de csak megérkezik ő is, alvás… Sajnáltam, hogy az Erik Sumo Band délután hatkor szerepelt a Nagyszínpadon, jobban áll nekik az éjfél egy kis színpadon zsúfolásig töltve. Sajnáltam, hogy nem fértem be Paul Kalkbrenner bulijára, de nem vagyok hajlamos az öngyilkosságra, akkora tömeg volt, hogy még az Aréna bejáratát se lehetett megközelíteni. Mindenki nézze meg a Berlin Calling c. filmet most! És sajnáltam mindent, amit nem láttam, de mindent nem lehet, sajnos mindent nem lehet!
Hát, az idei VB kimaradt, úgy ahogy volt, összesen vagy négy meccset, ha láttam, mikor otthon voltam drága szüleimnél, na akkor elcsíptem a Faterrel biztos vagy négyet, elég is volt, jó is volt, de ennyi volt, sajnálom. A Sundance Parkban, a Balaton Soundon nyilván nem azt fogom bambulni… Azt hiszem, a spanyolok nyertek. Meg a németek, mindig!
Voltunk aztán a Babámmal Kovács Kati és a Qualitons koncerten is a ZP-ben, ami egy nagy öröm, mind a hely, mind a koncert miatt. Kell ez a helyszín, kell ez a városi fesztivál, és kell nekünk Kovács Kati is, aki egy igazi Istennő, és méltán tündököl fiatal zenészei között, akik abszolút mértékben hozzák a formát, kenik az alávalót, igazi retro muzsika ez, old school beat a legjavából, csupa nagy betűvel, BEATütés, kötelező mutatvány. Kati egyre fiatalabb és nagyon szórakoztató, vicces, tele energiával, és így együtt akkorát tolnak, hogy egyszerűen NAGYSZÍNPAD!!! És a hangja, a HANGJA! Őrületbe kergetik a nézősereget, telt ház előtt játszottak ezúttal is, megérdemlik a sikert, országos turnéra vele, lássák meg a magyarok, mit kell szeretni, mit kell tisztelni, mit kell csinálni, és hogyan. Ez az igazi országimázs, nem Tony Curtis klottgatyában. Csak így, őszintén, lazán, tisztán, erőből és szívből, lélekből, igazian, odatéve rendesen, nagyon nagyon komolyak, feledhetetlen az érzés, a zene, az energia, ami lejön, kristálytiszta élvezet a legjobbikból. Add máááááár Uram az esőt…!!! - Cunika kedvence.
Ja, és a Napra koncert a Millenárison néhány nappal előtte!!! Az új lemez!!! Ami simán übereli az előzőt!!! Pedig ezt nem hittem volna, de Both Miki barátom olyat tett le az asztalra, hogy a lélegzet eláll. Vettem is gyorsan négy lemezt, támogatandó a zenekart, de már egy sincs meg, hirtelen elosztogattam szeretetből, okításból, nevelésből. Ez az országimázs, nem Tony Curtis klottgatyában (ezt mintha már írtam volna, lehet, hogy alkalmazniuk kéne az OI-központban?!). A Millenáris amúgy is irtó jól szólal meg, és amit ezek a skacok ott élőben nyomtak lemezbemutató címszóval, az minden képzeletet felülmúl. "Sütöm a szívedet meg…!" Persze megnéztük ugyanezt a Gödörben is előtte, és a Corvintetőn is, de ezt nem lehet elégszer, nem lehet, ezt újra és újra kell, és kell, és kell, és kell még, még, még, ennyi nem elég!!! Cunikával a koncert szelleméhez illően támasztottuk aztán két oldalról ugyanazt a szőlőtőkét az udvaron a buli után, de hogy az hogy került oda…?
VIVA Comet. Nem ismerjük, akik nyertek. Akik nem, azokat se. Nem hallottam még róluk sohasenem. Kik ők vajon? Melyik korosztálynak szólnak? Én lassan harmincnyolc, feltételezem, hogy nem hozzám. A Viva tévén a múltkor azt látom (nem tudom, hogy keveredtem oda, esküszöm, asse tudtam, hogy nekem van olyanom), hogy ez áll a beküldendő válasz-sms kérdéseként, figyelj: "küldd el a keresztneved sms-ben erre meg erre e a számra, és megtudod, mennyire vagy meleg!" Miiicsooodaaaa??? Mennyire vagy meleg, szóval hogy buzi? Ez most komoly? 12-14 évesek azért fizetnek a zenetévének, hogy a keresztnevükből derüljön ki, hogy buzik-e vagy sem? Hát ez már ekkora divat lett? Lemaradtam volna valamiről? Igaz lehet ez? 200 Ft-ért? Jól látom én ezt? Megnézem még egyszer, mert nem hiszem el! De, igen! Küldjed be, és megtudhatod, mennyire vagy meleg! Nem, ezt én nem hiszem el, biztos csak hallucinálok. De nem, visszakapcsolok, és még mindig ott a kérdés. Ez igen! Viva tv! Halleluja! Gratulálok! Őszintén! De tényleg! Az ész itt megáll! Na, nekik, hozzájuk szólnak ezek az előadók, és ezek a zenék (zenék?!?), az agybutítást tovább növelendő, őrület, hogy mindent szart beegyenek, minden mocskot, minden agyatlanságot, költsétek anyátok pénzét a semmire, hogy mennyire vagy buzi, megtudhatod, döbbenet! Ez ott és akkor a bulin bár nem jutott eszembe, mert alapvetően jól szórakoztunk a régi, old school arcokkal, akik már rég nem nyernek díjakat a zenetévén, mert hangszerekkel játszanak, zenét, igazit. Nem, itt ez már nem kell, elég ha tátogsz és táncolsz, meg modern a frizurád és hülye a fejed, ha fiú(!?) vagy, lehetőleg sminkeljél is, és az se baj, ha totálisan ostoba, korlátolt is vagy hozzá, mert így legalább megért a célközönség, akik fehérneműben fotózzák magukat a tükörből mobiltelefonnal a kezükben, és azt tolják fel a facebookra, na ők a célközönség, ők! Hajnalban haza, HAAZZAAAA!!!!
Aztán megint Sundance Park és megint, és megint, minden szabad hétvégén, meg Máté Péter emlékest, ez utóbbiról inkább nem írok semmit, de édes volt, édes, érted?! És zseniális Isten Háta Mögött a Zöld Pardonban, utána üldögélés a Dunaparton, nincs is annál jobb, majd lefojtani egy szolid villamosozással hazafelé. The Kolin az U26-ban, frenetikus, szenzációs, őrültek a csávók teljesen, kötelező ez is amúgy! A Nyers újrakoncertjét a vihar elmosta, sajnáltam, kárpótoltam magam otthon barátokkal, ezzel-azzal… Az Orange optika bulija a Király utcában, szintén szép volt, jó volt, bepálinkázás váratlanul, hirtelen, jó arcokkal, szeretjük őket, ők is minket, már hat Tipton szemüvegem van, jiippiáájájuhhééjjj!!! Köszi Zac, Jani, Dani, Istenek vagytok, csak így tovább, fog ez menni! És el ne felejtsük a Red Bull Mobile party-ját, ahol olyat láttam, amit eddig még nem nagyon. Az új mobiltelefonjuknak olyan beharangozó műsort kreáltak ezek a zsenik, hogy külföldön se láthatunk jobbat, szebbet, ütősebbet! Egy szál hegedűs lány áll a függöny előtt és szólóban nyomja, majd nyílik a függöny, és egy egész komplett szimfonikus zenekar tolja alá a Syma csarnokban, bődületes a látvány, bődületes! Majd előtűnik egy repülőgép kicsinyített mása, és ott köröz a színpad fölött, megkerüli a hegedűst, majd beszáll közénk, nézem, hogy akkor most ez hogy!? Aztán látom, hogy egy kis csávó irányítja a színpadról valami joystick-kal, és olyan kezes a jószág, hogy tűhegy pontosággal azt csinálja a kisgép, amit csak gazdája akar. Megáll az ész, a hatás döbbenetes a kb. 10 perc hosszú reptetésben, közben tolja a csaknem száz tagú szimfonikus banda. A gép függőlegesen, orral felfelé megáll a levegőben vagy öt méter magasan és figyel, mint egy szitakötő vagy mint Bessenyei Péter. Aztán iszonyat lassan megkerüli a szólistát, nem hiszem el. És a dolog fokozódik, előbb profi break táncos-, majd labdazsonglőr világbajnok érkezik, majd bmx-es győztes, motocross bajnok, mindahány külhonból, és mind-mind megcsinálja a maga über professzionális show-ját, hogy az embernek belekáprázik a szeme, mindez ott, tőlünk, a közönségtől tíz méterre. Asztakutyfáját, mondhatnám, asztakurva!!! Ilyen műsort még én se csináltam, gondolom magamban szerényen. És ami utána állófogadás címszóval zajlott, az maga volt a gasztronómiai valhalla, nirvána, örökkévalóság, paradicsom. Ilyen minőségű és mennyiségű étel- és italremekkel még nem találkoztam idehaza, nem is fogok, gyanítom a következő Red Bull-os buliig. Gratulálok nektek, igazi profik vagytok, nem vitás. Büszke vagyok ilyenkor, hogy egy ilyen csapathoz tartozhatom, még ha csak érintőlegesen is, mint a telefonjuk képernyője, de tényleg, nem seggnyalás, semmiképp nem!
Elton John sajnálattal nem hagyott bennünk maradandó nyomot, olyannyira nem, hogy miután hatszor lejátszotta ugyanazt a számát, mi a kis Cunikámmal tüntetőleg elhagytuk a helyszínt, és átmentünk a háromtestvérbe egy gyors gyrosra. A Suicidal Tendencies és a Megadeth a legnagyobb sajnálatomra ezúttal kimaradt, ezeket rettenetesen sajnálom, de hát mindent nem lehet, sajnos mindent nem lehet!!!
Aztán el is érkeztünk első hetünkhöz az én kis Cunamimmal, aki elsöprő viharként robbant bele csendes, nyugodt, lightos életembe. Stargarden, Cool and The Gang, itt már közös volt a hang, szerelem tombolt, megalakultunk, éreztük, hogy hogy kell ezt csinálni egy átlagos szombat este. Tánc, tombolás, felhőtlen öröm, extázis, ez volt a válaszunk a soul/funky/r'n'b királyainak műsorára. A Deep Purple kimaradt, ezt nem értem, de nem is lehet. Különben ezt is láttam néhányszor már. Érdekes, hogy a Stargardenben egy pálinkás és egy boros ismerősöm is akadt standdal, nem kellett hát messzire mennünk, már csak mert egymás mellett is voltak ráadásul. Hasznát vettük a kedves ismeretségnek, hasznát bizony. Ez végre egy gazdaságos este volt, ilyen is van, sajnos elég ritkán, drága az élet, nagyon drága, hhúú, de drága! Rózsa pálinkaház, és Budányi János Pincészete Tokajról, köszi a feledhetetlen estét. Egy nappal előtte Paul Anka az Aránéban, az öreg most is hozta a formát, pont mint két éve, olvassatok utána itt nálam előrébb, ugyanolyan volt most is, ugyanolyan. Kezdtünk már a Babámmal összemelegedni, nem gondolta volna, hogy ezt is szeretjük…
És meglepődött előtte is egy nappal, mikor a Kaláka együttes 40. születésnapi zsúrján vettünk részt a Párizsi Nagyáruház Lotz termében, ebben a pazar gyönyöregyüttesben, ebben az égi csodában, ebben a mini Sixtus-kápolnában. Ferenczi Gyuri, Both Miklós és Szász Zsolt barátaimmal lenyűgöztem teljesen a Kishölgyet, aki ilyen remek művészféle emberek társaságában eddig nemigen mozgott, de bírta nagyon, karmolta, mondhatnám: lájkolta a dolgot erőssen. Előtte megint egy nappal újra IHM a ZP-ben, valamiért ezt is megszerette az én kis rózsaszálam, bejött neki az ismeretlen, nem tudta, hogy ilyen is van, de habzsolta, majszolta, élvezve ízlelgette a jót, együtt és egyszerre billegtünk rajta összefonódva, elgondolkozva, vajon jó ez így? Jó hát! És első hivatalos, közös bulink a TV2 Aktív party-ján a Symbolban, egy nappal azután, hogy közhírré tettük a fácsén: mától járunk, úgy döntöttünk, szeretjük egymást, legalábbis megpróbáljuk. Ott fotósok hada zaklatott minket, megdöbbent a kicsi lány: hahó, hogy is van ez? Mondom neki, egy fránya celebet választottál Bébi, még ha anticelebet is, ez ezzel jár, holnap újságban leszel. Pont leszarta ő is amúgy, mint én, az egészet.
És meg is érkeztünk az aznaphoz, mikor döntöttünk: újra itt a Merlinben, (Farkas Gábor) Gabriel csodálatos jazz-koncertjén, mint az első hivatalos randin, Úristen, igaz ez??? Hát, úgy tűnik, igaz lehet! Pedig túl voltunk ekkor már egy szakításon, amolyan előjáték félén, bizony.
Történt ugyanis, hogy unokaöcsém, Zotykó, a Bombabajnok, elhívott pókerezni egy baráti társaságba, pallérozni legott a pókertudományom, muszáj lett volna, előtte voltunk még akkor a TV2-s Pokerstars-os döntőnek, amiről írtam már itt vala. Nem is akartam én menni amúgy sehova már aznap este, messze is volt, késő is volt, hangulatom se volt, de mikor kibökte, hogy két helyes lány is van velük, azonnal rákérdeztem a pontos címre. Ott teremtem, megláttam, bemutatkoztam, a szőke barátnőjének is, majd érdektelenül leültem játszani a fiúkhoz az asztal köré, nyilván úgy, hogy láthassam őket, amint a nappaliban trécselnek. Tetszett nekem a hosszú, barna hajú, hosszú combú, mosolygós, szép arcú lány, tetszett bizony. Néztem hát, nézegettem. Közben kétszer is elvertek a fiúk, különben nagyon jó fej társaság, jó arcok, viccesek, tréfásak, de valahogy nem tudtam koncentrálni, nem én! Kiestem, direkt vagy véletlenül, teljesen mindegy. Aztán csak addig somfordáltam, ólálkodtam észrevétlenül, amíg ehhez a két szépséghez nem kanyarodtam egészen a konyhától a nappaliig, úgy öt métert megtéve néhány hosszú perc alatt. Leültem hozzájuk, mint ha mi sem lenne természetesebb, és elkezdtem a hülye dumámat, valami udvarlásfélét a barna hosszúpuskának, ekkorra már nagyon-nagyon tetszett, nyilván nem szomjaztunk már, ahogy egy efféle pókerpartyn már csak lenni szokott. Igen ám, de a menet innentől valahogy nem a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, ugyanis a tűzről pattant bébi azonmód lepattintott, hogy hát nyugodtan haladhatok is tovább, mert ő bizony nem aktuális, megvan neki mindene, ami ebben a korban jár, távozhatok el sántán, érdektelen a közeledésem nagyon. Miiicsooodaaaa??? - kérdem én. Hogy engem egy nő, hovatovább egy 25 éves nőcske lepattint csak így, úgy, ennyire? -Hát az nem úgy van ám Bébi! Azt bizony nem Te döntöd el! Azt majd én tudom, hogy mikor és hova megyek el, de innen, most bizonyára nem! Kezdett komolyan érdekelni a kishölgy, bizony, felkeltette az érdeklődésemet, hogy nem adta meg magát hirtelen, és hogy ennyire magabiztos, ennyire fölényes, ennyire tudja, mit akar. -Csak nem vízöntő vagy? -De az, honnan tudod? -Én mindent tudok Bébi, mindent! Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor valami megmozdult, vagy valami eldőlt, mert ekkor meg az ő arcán láttam azt a döbbenetet, amit egy perce még az enyémen éreztem: hoppá, ki ez a pali, aki csak úgy bemondogatja a tutit, honnan tudja, hogy tényleg Vízöntő vagyok, egy perc után? Innentől már úgy éreztem, egyenrangú félként kezel, és megvolt a kezdeti lökés, főleg, hogy nem hagytam abba a süketelést, nyomtam az idétlen semmirekellést, és ő is rá(m)kattant, határozottan éreztem, igen, ez megvolt, megvan, vagy legalábbis valami történik, végre, végreee! Aztán elindult a társaság, a zöme a Moulin Rouge-ba, szerda van, ugye, én egyedül haza. Még tettem egy erőtlen kísérletet, hogy magammal rángassam, persze tudtam, hogy reménytelen, de hát úriember vagyok, csak megpróbálom, de határozottan lerázott, de nem is, inkább invitált, én menjek vele a Moulinba. De, gyere Te velem! De nem, Te velem haza! Nem, Te! Te! Te! -Hát olyan Isten nincs bébi, olyan nincs. Én a diszkóba? Be nem teszem a lábam még Naomi Campbell-ért se. Black out!
Másnap azonnal facebook, Regina, Regina, de milyen Regina lehet, ki tudja? Közös ismerősünk, Gábor, akinél az ominózus party zajlott tegnap, közös ismerős, ez lesz az, megvan, Csatlós Regina, juuhéjjj! -Tegnap jól megfutamodtál Bébi, mégiscsak fél az a Vízöntő az Oroszlántól? - így én. Néhány nap múlva jön a válasz, dehogy is futamodott meg, épp csak most eszmélt. Jó, OK, rendben, akkor randizzunk. Randizzunk. Merlin, Farkas Gábor Gabriel jazz-koncertje, jobb lesz, mint a Moulin, megígérem. Jobb lett! Határozottan! Húú, és milyen csinos volt megint, paráztam, hogy rosszul emlékszem, ill. hogy egyáltalán nem emlékszem, lehet, hogy nem is olyan jó csaj! Dehogynem! Majd elbűvöltem a zenémmel, ill. elbűvölte Gabriel mester az igazi, vérbeli swing-gel, egyébként ennek nem is lehet ellenállni, nem véletlenül választottam persze. Aztán elcsattant az első csók is, és minden ment a maga útján szépen, csodásan. Alakul ez! Ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg? Randi randit követett, koncertek koncertek hátán, éjszakába nyúló, csodás beszélgetések, hosszú csókok, mígnem beteljesült a kapcsolatunk öt hét (!!!) után a csúcson. De ekkor még valahogy nem tisztáztuk, ki mit is akar tulajdonképpen, nekem még játszott a régi, agglegény életem maradéka, martaléka, volt az életemben egy-két (há, és) igazán kedves hölgyemény, őket is nagyon szerettem, igaz, mindig csak rövid ideig, úgy estétől reggelig. Aztán az én későbbi kicsikém se volt ugye tétlen, fiatal, zsenge korban előfordul, hogy az ember lánya több vasat tart a tűzben, imponáló lehet az, ha egyszerre több lovag is csapja a szelet, aztán lehet válogatni, így megy ez manapság ugye. Mígnem történt egyszer, hogy az én kicsim megkérdezte, hogy ugyan előző este miért nem vettem fel a telefont vagy miért nem hívtam vissza, ekkor még ugyanis nem töltöttünk minden estét együtt, fiatal volt még a kapcsolat, épp csak bimbódzott, épp csak kezdett kerekedni, és mivel azt már a legelején leszögeztük, hogy csak őszintén, mindig csak őszintén, mert másképp nincs értelme, én bevallottam, hogy nem voltam egyedül. Erre ő hat hét után felállt, megköszönte, és azzal a lendülettel hirtelen távozott is. Tudta! Tudtam! Na, bumm, ez van, legalább őszinte voltam. Nem szaladtam utána, nem vagyok az a szaladgálós típus, ha így történt, hát így kellett történnie. Azért jó kedvem se volt. Nem volt. Valami hiányzott, valami elromlott, valami jó megszűnt. Nem volt mit tenni, visszatértem másnap a való életembe, megint szerettem a többi lányt, az összeset a világon. Telt-múlt az idő, jó gyorsan, ahogy szokott. Eltelt három hét, mindenki visszabillent addig a rendes kerékvágásba, mikor is este fél tízkor csörög a telefon, otthon untam magam éppen a hülye tv előtt, pihenőnapom volt. Reggggginaaa az! -Reeggggiiiiina!!! Hát Te? Hogy-hogy eszedbe jutottam Drágám? Nem utálsz? -Nálam maradt valamid. - A szívem? -Nem egészen, a Napra cd-d. -Hű-ha, ennek már a fele sem tréfa, a Napra cd az Napra cd! És mikor szeretnéd visszaadni? Itt belekezdtünk egy nosztalgikus társalgásba, miután én a viszonylagos kapcsolatunk viszonylagos szakítása után még küldtem egy-két erőtlen e-mailt, hogy ezt azért mégse így kéne, meg hogy úgy kéne, tereltem össze-vissza, próbáltam gyógyítani a rosszaságot, volt hát miről beszélgetnünk. Addig-addig dumálgattunk hát, amíg az összes közös élményünk előkerült abból az ominózus hat hétből, és a végén csak rákérdeztem immár a Mac-emmel szemben ülve: tizenöt perc múlva jó lesz Életem a Gödörben az Anna and the Barbies koncerten? Nem sokat gondolkozott, OK! Juuhhéééjjj, gyerünk, tusolj, öltözz, rohanj, itt a csajod! Szaladok lefele a mozgólépcsőn a Nyugatinál, gyurcsányi megoldás a metrón nyilván, nyílik a kocsiajtó, pont ott álltam meg, ahol ő kilépett, hogy jelezze, hol van, én visszatoltam a szerelvénybe, és nem szálltam le az ajkáról az ajkammal a Deák térig, izzó, forró csókokkal halmoztuk egymást, bepótolva az elmúlt három hét minden egyes másodpercét, hát persze, persze, hogy nem lehetünk ennyire hülyék, nem lehetünk, ne csesszünk ki magunkkal már! Ott aztán elszabadult a pokol vagy a menny, a koncert is ultra jó volt, már amit láttunk, hallottunk belőle, másnap meg is írta az Antropos.hu, nem idézném. Aztán rohanás haza, haza, haza!!! Reggel, mikor kaptam a csodás reggelit, friss paradicsom, parizeres vagy milyenes szendvics, jéghideg frappé, már tudtam, hogy nem kell ez a faszkodás bébi, nem csináljuk mégis inkább normálisan? Annyira jó lenne, de annyira, ha tudnánk ezt normálisan csinálni, annyira hiányzik egy társ, aki reggelit ad nekem, vagy én neki, ne bénázzunk már, próbáljuk meg, nekem ez kell, ez kell, tudom, érzem, szeretlek. Ste?
Ringatózunk a félig fújt dupla matracon a stégen, lágy és remeg, mint egy vízágy, minden kis mozdulatnál egymásba dőlünk a közepén, miközben bámuljuk a csillagokat az éj csendjén. Mocorgunk, helyezkedünk, simulunk. Fátyolfelhő takarja a sejtelmes Holdat, hűvös szél fúj, rajtunk az ikeás pléd, Szerelmecském, ugye milyen szép?
levelezések...
szar(azélet)
Nem pont erről szerettem volna írni, de annyira szép, mint ha csak én írtam volna, arról nem beszélve, hogy én is kivoltam csütörtök-pénteken ettől a nagy adag szartól!!!
http://varanus.blog.hu/2010/06/06/hazudtunk_bocsesz
Amúgy meg a szerelemről, a szeretetről és a boldogságról szerettem volna írni, fogok is, mert van miről, de annyi időm most sajnos nincs, de pótolom hamarosan.
Trilak-Herczeg fashion show
Történt: 2010. május 7. Kiscelli múzeum
És akkor azt úgy kellett, hogy a Héra design festékcsalád minden egyes új színéhez terveztem egy ugyanolyan színű, jellegű ruhát.
Jó szórakozást, hamarosan jön a videó is.
http://www.redlart.com/slideshow/trilak-hera-design-and-herczeg-zoltan-fashion-show/
"egy új világ" - O.V.
Amikor az ember már azt hiszi, tényleg elhiszi, hogy minden rendben van, hogy úgy megy az élete már huzamosabb ideje, ahogy kell, sőt, ahogy mindig is elképzelte, hovatovább még annál is jobban, és azt érzi, abszolut sínen van, határtalanul imádja az életét, a munkáját, az egész világot, jobban, mint eddig bármikor, na akkor jön Orbán Viktor. Jaaaaa, nem, bocsánat, eltévesztettem, na, akkor jön az APEH és próbavásárol.
A kis asszisztensem nem adott nyugtát a 2.900 Ft-os nyakkendőről. Nagyon megörült, hogy végre eladhatott valamit, ez nála úgy két-három hetente történik meg, miután általában nem eladással, hanem az én ügyes-bajos dolgaimmal van elfoglalva. Jön-megy, lót-fut, intézkedik, vásárol kelléket, megy a hímzőhöz, szitáshoz, pólóshoz, anyagoshoz, varrónőhöz, postára, mittudoménhova, helyettem és nevemben eljár, ezt bírom felmutatni 14 év meló után cégügyileg, idáig fejlődtünk, jjuhhhéjjjj!!! (Az Isten éltesse az összes mikro-, kis- és középvállakozói állami támogatást, programot, erőfesztítést, de tényleg!) Aztán mikor nincs ügyintéznivaló (van ilyen, khhmmm), beül a boltba és netezik. 14 év után -pár hete- van net a boltban, juuhhhééjjj!!! Felmos, takarít, pakolász. Gondolkozik. A Michael Madsennek tervezett kollekcióból viszonylag nehéz eladni itthon, csakúgy amúgy, mint a sajátból. Még mindig az a fő kérdése a magyarnak, hogy: de miért vannak rajta piros pöttyök, miért vannak rajta ezek a keresztpántok, miért ilyen mély a dekoltázsa, miért ennyire fényes, miért lakk, miért ez az arany hímzés, miért ennyire karcsúsított, hogy nem fér bele a „belem”? Erre szoktam volt mondani, hogy gyerekek, ott van szemben a Levi’s vagy a Klieder Bauer, ott kell nektek vásárolni, adok rá kedvezményt is, csak menjetek át. Gyorsan! Na, szóval miközben ez a kurva nagy értékesítési roham, mit roham, dömpinghullámcunami megy a boltban ezerrel, bejön egy hölgy, akiről kilóméterekről lerítt, hogy APEH-os, csak a kis kolleginám nem látta örömkönnyeitől, miután vett gyorsan egy szaros nyakkendőt 2.900 Ft-ért. Különben ez volt a legnyilvánvalóbb jele, hogy nem kóser az ügy, de tapasztalatlan kis kolleginám nem kapcsolt, nem úgy járt el, ahogy ilyenkor kell. Majd kitávozott a hölgy, ketten távoztak vissza egy úrral néhány perc múlva, közölték a rossz hírt, ő meg vérbefagyva, fuldokolva, halálsápadtan nyugtázta, hogy nem nyugtázta. Tudom, milyen ilyenkor ő, láttam már néhányszor, mikor rajtakaptam egy kisebb hibán, tényleg konkrétan kész van, mint a lecke, ilyenkor nekem sincs tovább. Hívott engem remegő hangon, baj van, most tényleg van, fordultam, mentem, néztem, hallgattam, elismertem, aláírtam, beszoptam. Van ilyen. Nincs is ezzel gond. A munkájukat végzik. Ráadásul még halálosan korrektek is voltak, tényleg jó fejek, hamar szóba elegyedtünk, abszolut partnerként kezeltük egymást, már-már szimpatikusak voltunk. Emberek, akik szót értenek, még ha nincsenek is egy oldalon, tudnak értelmesen beszélni, vitázni, érvelni, eljárni, korrektül, szépen, normálisan, emberien. Tizennégy éve várok arra, hogy elsüssem, amit erre az alkalomra tartogattam: nem adtunk nyugtát? Nem ütöttük a gépet? Nem adózok eleget? Nem stimmel az elszámolás? Kedves Hölgyem, Uram! Üljenek be ide a helyemre egy hónapig, addig én megyek szopatni önök helyett a nyomorult kényszervállalkozókat, és egy hónap múlva találkozunk! Az egész egy havi bevétel, amit ott csinálnak helyettem és nevemben, az mind az övék lehet, mind, csak előtte fizessék ki belőle az üzlet havi bérleti díját, a gázt, az áramot, a kirakatdíjat, a közös költséget, az SZJA-t, a tb-t, a szakképzési hozzájárulást, az egészségbiztosítási járulékot, az egészségügyi hozzájárulást, a nyugdíjjárulékot, mindezt a kolleginám számára is, ja és plusz a fizetését, továbbá a különadót, a társasági adót, az iparűzési adót, az ÁFÁ-t, a közzétételi díjat(!?!?!?), a mérlegbeszámolót, a könyvelési díjat, a benzinpénzt (ebben újabb ÁFA, újabb fogyasztói adó, jövedéki adó, útadó), a telefonszámlát, a varrónőket, anyagokat, hímzőt, szitást, kellékest, a lakbért, a rezsit, a hiteltörlesztést, és még amit elfelejtettem (ha van autója: parkolást, súlyadót, kötelező biztosítást, zöld kártyát, műszaki vizsgát, eredetiségvizsgálatot, szervízt). És amit még ezek után is elfelejtettem. Jajjj, a kedvencemet majdnem kihagytam: ILLETÉK!! Ez mind közül a legszebb! Eladtál valamit, amit egyszer adózott pénzből megvettél? Dögölj meg, fizess utána még egyszer. Meghalt Anyád? Örököltél köcsög? Egy élet munkáját? Rohadj meg, fizess érte, csak úgy! Vettél lakást 31 évesen hitelre? Pusztulj el, fizess érte még egy fél milliót, csak úgy!!!!
Feltettem nekik a kérdést, tényleg fel én, ha már több, mint tíz éve erre a pillanatra várok, erre kapásból: nem, köszönjük, tudjuk, mi is vállalkoztunk, nem jött be, tönkrementünk. Aha! Értem. Sőt, vállalkozók között élünk, ezt halljuk minden felől, csak sajnos nem ilyen hangnemben. Kapunk mi hideget, meleget eleget, ez se egy leányálom. Aha! Értem. Újabb kérdés, ha már ennyire egyetértünk, kvázi egy húron pendülünk: és azt is tudják ott bent az APEH-osok, meg az ő feletteseik, meg az övéik, a büdös tökfejek a parlamentben, akik ölik egymást négy évente, hogy minket szolgálhassanak, hogy ha ma egy vállalkozó, legyen az nagy, kicsi vagy közepes, szóval, ha egy mai, magyar, átlag vállalkozó mindent becsülettel bevall, utolsó fillérig beüt a pénztárgépbe, lenyugtázza, kiszámlázza, befizeti, megcsinálja, kb. egy-két hónap alatt tönkremegy? Ebből írtam a Közgázon a diplomamunkám anno, 72 oldalt a legapróbb betűkkel, már csak tudom, szóval ezer százalékig tönkremegy, ha tisztességes és korrekt. Igen, tudjuk, határozottan tudjuk. Tényleg? Tudjááááák?? És??? Hát, ez van, mindenhol tudják, fent is tudják, akik ezeket a szájbaszopott törvényeket, rendeleteket, határozatokat meghozzák, ők is tudják. Ők ne tudnák? Hát ez igazán fasza! Így aztán érdemes élni, alkotni, dolgozni! Tehát mindenki tudja, hogy mindenki csal, mert ha nem csalna, már nem létezne. Ez a mi társadalmi szerződésünk. Ez ám a szerződés, éljél kutyaként saját hazádban! Van, aki megússza, van, aki büntetést fizet ezért. Mintha az a sok, szar, mocsok adó nem lenne elég büntetés. Ha az mégsem elég, itt van még néhány százezer vagy millió forint újabb sarc, dögölj meg kisvállakozó, dögölj meg!
Jelen pillanatban e mellé nekem van még egy 168.000 Ft-os parkolási ügyem, amit, mint tudjátok, lelkes blogolvasóim, elsőfokon megnyertem tavaly, de mint nem tudjátok, mert nem írtam, másodfokon olyan simán buktam, mint Rottenbiller! Fizetnem kell, 2002-ben állítólag a Szent István körúton parkoltam a Wartburg tip., 40 éves személygépkocsimmal 13 alkalommal szabálytalanul. Mondom 2002-ben. Mondom 168.000 Ft! Ez is törvényes. Most fizettem ki a gázszámlát az üzletben, 331.000 Ft-ot, miután egy(-két) évig nem jött a gázos, vagy jött, csak nem tudott bejutni, mert nem voltunk nyitva egy kis ideig (kb. másfél évig). Most egyben kijött, méltatlankodtam, hogy hát ne mááá, nem is voltam nyitva banyek! Hogy a retkesbe??? Részletfizetést kértem, erre kikapcsolták három napon belül. Visszakapcsolásért + 31.000 Ft, utóbb a kikapcsolásért is még 13.000 Ft. Ez utóbbi két manőver kétszer két percig tartott. 11.000 Ft nem is olyan rossz percdíj ezért a komoly melóért. Mindezt szintén törvényesen. Gyorshajtásért múlt héten 40.000 Ft, mert 100-zal mentem az M0-n. Nem érted? 100-zal egy autópályán! Ja, hogy volt ott egy 80-as tábla is!? Minek? Hát, hogy fizethess érte, azért, semmi más nem indokolja. Minek? Jófej vagy...
Különben egész jól vagyok, élek, virulok, boldog vagyok, fizetnek a multicégek az alkalmazott divattervezésemért viszonylag rendesen, a lebutított egyenruhák jól jövedelmeznek, minden hatodik tendert elviszek, tehát minden maradék ötöt feleslegesen rajzolok végig heteken, hónapokon át, de hát ez a munkám. Szeretem. Bővebben? Nem szeretem. De legalább ők fizetnek, ha alkalmaznak. Számla ellenében bankszámlára. 30 napra. Nyílván szükségük van rá, hogy én finanszírozzam őket, ez tök normális, sőt törvényes. Képzelem, mit szólna a varrónőm, ha én is egy hónap múlva fizetném ki a munkáját. Borulna az egész család. Meg az anyagboltban is azonnal kell fizetnem, hímzőnél is, szitásnál is, jéééé, érdekes, nekem mindenkit azonnal ki kell fizetnem. Mindegy, jól van ez így, várunk a pénzünkre, nem szeretnénk, ha baj lenne a multicéggel, vigyázunk rá, támogatjuk, gondozzuk a sorsát. Ez a rend. Ha nem lennének, már én is nagyon rég tönkrementem volna, nem lenne Herczegség, nem lenne American Badass, nem lenne lófasz se. Ugyanis a kis boltocskát a körúton én bizony ebből finanszírozom, a hobbimat (értsd: divattervezés) ebből tartom el, ebből lélegzik, ebből vegetál, ebből vannak a divatbemutatók, ebből van a csinnadratta, ebből fénylik az új fekete gránit a bolt padlóján. (De minek?) Így élek én. Így élünk mi. Boldogan, keservesen, szabadon, börtönben, levegővel, fuldokolva, gazdagon, szegényen, éhesen, jóllakva, kielégülve, szomjazva, fent, lent, össze-vissza. Szép is ez különben, nem panaszként mondtam el, csak tényként. Szeretem. Élvezem. Imádom. Csak ez az egész „kurvaország” ne venne körbe...
langyos
Langyos a kampány. Pedig vártam már nagyon, hogy hergeljenek, harcoljanak, hogy ütőset, hangosat, mérgeset tudjak írni, de csak nem bírnak kilendíteni ernyedt nyugalmamból. Látom én, hogy ez mindenkinek a jól megfontolt érdeke, okultak a négy évvel ezelőtti rosszabbul élünkből. Most bezzeg jól állnak a dolgok. Húúú, de jól!!
Se Mesterházy letűnt, hetyke, kis körszakálla, se Orbán újkeletű, hősi plakátja nem bírta megbirizgálni az ingerküszöböm, pedig. Előbbi szerintem rosszul tette amúgy, hogy így elbánt magával, azelőtt pont ezért bírtam: laza, fiatalos, lendületes kisugárzása volt tőle, nekem speciel imponált, hogy az ember határozottan jól néz ki (már-már sármos), pont nem szocinak, hanem rendes, normális (már-már „trendi”) fiatalembernek, kezdtem örülni, láttam a reményt a pártban. Erre levágja, vagy gondolom, inkább levágatták vele. Mégiscsak a szocik nyertek. Őt is legyőzték, bedarálták, mint Fletót. Így meg pont semmilyen lett, mint egy jóllakott napközis, pont azt a karaktert veszítette el, amitől más volt, friss volt, amitől bírni lehetett. Amiatt a néhány nyugdíjas miatt. Előtte elhittem, amit mond, azóta nem érdekel. Nem értek én már semmit. A másik oldalon pedig VikiVikiViktor lényegesen jobban néz ki, mint négy éve, pedig. Legutóbb direkte őszített halántékkal kenték fel az óriásplakátokra, most meg magától olyan, ezt hívom én fejlődésnek. Nyilván szarul esett az elmúlt nyolc év, érthető. Ennyi élből nemet mondást, gyakorlatilag mindenre, meg hazugozást, szocigyalázást, hazaárulózást én is nehezen bírtam volna ki, még akkor is, ha tíz-húsz Orbán klón segít is ebben folyamatosan. Durva, hogy mennyire át lehet venni a vezér retorikáját, sőt mimikáját, gesztikulációit. Szíjjártó klón pl. egy az egyben hozza a boss dumáját, ott tart szünetet, ott vesz levegőt, ugyanúgy tokából nyomja, mint a főnök, azzal a jellegzetesen félig zárt (vagy félig nyitott?) szájtartással, nagyon kemény. Ezt nyilván tanítják a pártban. Kiváló munka! És ezt gyakorlatilag Navracsics ’mindentudó’ Tiboron kívül az összes fideszes (mondom FIATAL DEMOKRATA) kiválóan elsajátította. Ő valahogy még nem bírta. Csodálom, hogy még a pártban van.
Szóval langyos a kampány. Az egymással éles versenyt futó, komoly, összetett választási programok fokozott hírdetése és felelős analizása közben csak néha-néha történik valami említésre méltó, ami segít a szavazásban, mondom, a jól kimunkált, érdemi, tüzetes, összetett kormányprogramok mellett. A leendő nagyasszony parkolási technikái jobbról, Ferkó évértékelője és öszödi cd-je balról, Bokros teendők középről, a szadesz totális széthullása, ki tudja, hogy a retkesbe történhetett, BKV-s testvéreink kihullása, Hagyó barát megbicsaklása, (Nagy Ernő ex-dandártábornok, ill. alteregójának ámokfutása bár nem tartozik szorosan ide, de annyira szép!) és még sorolhatnánk. Mindenestre jó látni, hogy arra érdemes, szeretett testvéreink ennyire, de ennyire tülekednek, tolakodnak, marják egymást azért, hogy nekünk szolgálhassanak, adófizetőknek, hogy mindent megtesznek, hogy a bársonyszékekbe ülve azonnal hozzálássanak a mi életünket megjobbító intézkedésekhez, törvényeljenek, gazdálkodjanak, okoskodjanak, alkossanak, kitalálják, mitől lesz nekünk szebb, gazdagabb, tartalmasabb, élhetőbb jövőnk, szép dolog ez, én nagyon bírom, tényleg. Ekkora blamákat kitalálni és kiállni, ekkora ostobaságokat elkövetni, ennyit mesterkedni, ormótlankodni, furakodni, tülekedni, ármányolni, mindezt csak azért, hogy a népnek (nemzetnek, polgárnak, parasztnak, hazafinak, hazaárulónak, adófizetőnek, nem fizetőnek, embereknek, állatoknak, választóknak, nem választóknak, nekünk!) segíthessenek, hát erre mondom én, hogy igazi államfiak ezek, bátrak, egyenesek, gerincesek, mennek a széllel szemben egyre, mint a Deltában, le a kalappal, gratulálok hozzá, nagy dolog ez, büszkék lehetünk. Hisz’ az elmúlt húsz évben is annyit, de annyit tettek értünk ők, hogy azt leírni sem lehet. Minden választó azóta gazdag és boldog lett, hogy rendszertváltottunk, mindenki feje felett glória, mindenki szabad és elégedett, halleluja, és ezt nekik köszönhetjük. Igen! Akik gigászi munkával, hihetetlen energiával, töménytelen erőfeszítéssel értünk, csakis értünk vállalták, vállalják ezt a emberfeletti feladatot, hogy miattunk, nekünk dolgozzanak, már-már rabszolgamunkában, napi 24-ben, bizottságról-bizottságra, plenáris ülésről naggyűlésre, szavazógombtól hídátadásra, fogadóóráról pártértekezletre, fogadásról megadásra, megannyi nélkülözhetetlen és szoros program, asse tudom, mikor esznek (csak azt, hogy átalányban úgy 300-400 Ft-ból, na de hát ennyi azért csak jár nekik is. Vagy nem?). De!
Egy kivétel akadt itt, különben, van itt egy kakukktojás, akik még életükben nem dolgoztak értünk, nem tettek semmit, nem hallottunk róluk, csendesek, már-már alamuszik, lényegtelenek, nem is értem, honnan veszik a bátorságot. Csak annyit tudnak felmutatni, hogy észrevétlenül, ici-pici-kis országos listát állítottak. Kampány nélkül. Reklám nélkül. Pénz nélkül. Derékhad nélkül. Minden nélkül. Keserűségből. Elégedetlenségből. Dühből. Reményből. Akaratból. Szeretetből. Lelkesedésből. Emberségből. Egymásból. Belőlünk. Értünk. Nekünk. Velünk. Ugyanis mi vagyunk ők. Mi vagyunk azok. Civilek. Seres Máriák. Akiknek elegük van. Akik végre tenni akarunk. Nem csak létezni, ÉLNI AKARUNK! Normálisan. Itthon. Emberhez méltóan. Felelősen. Egyszerűen. Tisztán. Világosan. Jól érthetően. Együtt. Munkával. Szeretettel. Alázattal. Kegyelemmel. Végre! Végre!! Végre!!!
Nagyon nagy dolog ez! Nagyon nagy!!!
Legyünk egyek! Legyünk együtt! Jussunk be oda. Adjuk meg az esélyt magunknak, legalább a kontrollra. Egyelőre másra sajnos nincs esély. De erre van! Sok, egymástól független, mégis egyre mozduló agy és kéz, ujjak hada, billentyűk, drótok, hálók segítségével létrehozott rendszerek, gondolatok, tettek és eredmények igazolják, hogy van remény. Hosszú és rögös az igaz út, de nincs más választás. Ezt kell végigtaposni, ez a miénk, én is ezt tettem a kopogtató cédulával és ezt teszem a szavazófülkében, tegyetek így ti is. Akik dolgoztok. Akik gondolkodtok. Akik éltek. Akik hisztek. Akik akartok. Akik vagytok. Akik mi vagyunk.
Gratulálok! Megmutatták. Máris győztek! Halleluja!!!
www.civilmozgalom.hu
pókersztárz
Rég óta vártam már azt az élményt, nagyon rég óta, amikor tiszta szívből csinálhatom azt, amiért megfizetnek, ill., ami a munkám, ami a dolgom. Az elmúlt négy napban akkora flash-em volt, mint talán még soha, legalábbis négy napig folyamatosan még sose húzta az intenzitás.
Történt ugyanis, hogy megint megtaláltak egy "celebműsorral", pont, mikor (megint) azon gondolkodtam, hogy igazán ideje lenne már felhagyni a bohóckodással, ideje lenne letenni ezt a gyatra, ócska celebséget, ami bár a kezdetek óta akaratomon, szándékaimon kívül épülgetett körém, jobban mondva magától, ösztönösen, észrevétlenül, de kezdtem már nagyon fázni tőle, mert ha az ember nem vigyáz, nagyon könnyen komolytalanná, hiteltelenné, talán ez a legjobb szó: igazi birkává válhat, ezt kerülném szívem szerint. A másik oldalról viszont én ezt a cirkuszt mindig is a ruháim eladásának ösztönzésére, promózására és pr-ra használtam, használom, és nem igen látok erre ennél hatékonyabb és gazdaságosabb megfejtést (egyelőre), mint a tv-szereplést, ráadásul fizetett szereplést, minden esetben egyetlen egy feltétellel: őszinte, hiteles, tartalmas, értékes műsor legyen az, amelyiknek hajlandó vagyok aláfeküdni. Ez a négy nálam kb. egy. A nagy baj csak az, hogy a kereskedelmi csatornák pont nem erről szólnak, a köznép buta és alantas igényeit elégítik ki, minden ami szar, könnyen eladható ebben az országban, írtam erről már eleget. Sajnos nagyon rég óta nem is merül fel igény, se a közönség, se a csatornák részéről, hogy minőséget, színvonalat, nívót gyártsanak. Disznónak kaviárt, ugyan már?! Ezért húztam megint a szám, mikor felhívtak egy viszonylag light-os Hal a tortán után (amitől végig fáztam különben, és ez látszott is az arcomon) egy újabb arcoskodásra, ezúttal pókerképzésre "sztároknak", "celebeknek", amely szavak hallatán máris megáll bennem az ütő. Ha valaki ma Magyarországon tényleg elhiszi magáról, hogy sztár, akkor kb. akkora tévedésben van, mint Szalainé és baráti köre volt a közlekedési vállalatnál vagy Hunvald bácsi, a polgári jenő hivatalból. Nálam a sztár ugyanis minimum Lenny Kravitz-nél kezdődik, Jack Nicholson-nál folytatódik, és kb. David Beckham-nél ér véget. A celeb műfaj meg a Kiszel, Pákó, Gáspár Győző vonal, tehát nemigen tudom magam elhelyezni egyik kategóriában sem, bár kétségtelen, az egyikben el tudnám azért. Na, erre van még úgy 50-60 évem, mindent elkövetek. A gond az, hogy ezek a típusú műsorok nem éppen ebbe az irányba visznek, és állandó kétségek gyötörnek, ha ilyennel találnak meg, a gázsi hallatán pedig általában az élettől is elmegy a kedvem. Gatyaország. Ez a dilemma munkált bennem most is nagyon erősen, és végül is a csapat összetétele volt a döntő, semmi más. A póker, csakúgy, mint az összes többi papíralapú kártyajáték (nem ideértve a műanyagalapú, pl. bankkártyákkal való operálást) sosem érdekelt jottányit sem, a gázsiról nem is érdemes említést tenni, bár egy gondolat erejéig azért majd erre is kitérek, csak miheztartás végett, de Pély Barna, aki ezer éve jó barátom, Tornóczky Anita, aki mindig is nagyon tetszett, Hargitai Bea, aki még annál is jobban, bár vele voltak már gondjaim, Edvin Marton, aki számomra nagyon jó felület egy ilyen műsorban, és egy számomra eleddig ismeretlen paralimpikon kis hölgy, Pásztory Dóra, aki élsportoló, tehát nagy baj nem lehet vele, meggyőző csapatnak bizonyult egy kellemes, négy napos kikapcsolódáshoz az asztal körül. Mondom, Ámen!, csináljuk, bár vannak azért fenntartásaim, de mivel ez senkit nem érdekelt, végül engem se. Később kiderült, Edvin visszalépett, helyette jött Torres Dani, fiatal, vidám, tehetséges, csupaszív fiatalember, nem tehet ő arról, hogy a Megasztárban lett ismert. Óra indul, játék indul! - így Korda Gyuri, aki nem bácsi, és igazán kedves felesége, Klárika, aki pedig nem néni.
Már a vasárnapi beköltözés is nagyon tetszetős volt, jómagam is nagyon szeretek szállodázni, csakúgy, mint Pély Dorina, akinél ez konkrétan szabadidős alapprogram, a szállodázás. Főleg ha mindez egy öt csillagos, újszerű, elegáns hotelban zajlik, márpedig a gödi Pólus Palace Thermál Hotel és Golfklub nem sok hibát mutatott ebben a tekintetben. Megérkezés, csekkolás, pakolás, és máris forgatás, főcím, első beköszönés, stb., flottul ment, hamar végeztünk is. Majd az esti vacsora után, mely' nagyon kedves, kulturált, élménydús beszélgetéssel volt tarkított a csapat tagjai ill. a stáb részvételével, máris belekezdtük a fakultatív programba profi pókeroktatónkkal, Tóth Richárddal, "mindenki Tóth Ricsijével", aki az ország első számú játékosa, világbajnok második helyezett, itt még persze kamerák és tétek, ill. bárminemű konyítás nélkül. Annyira süketek voltunk a sztorihoz, hogy konkrétan a lapok színével kezdtük, mert Beát már ez megállította, tehát lassan, óvatosan, de nagyon remek hangulatban indítottunk, és Ricsi annyira profinak és jó arcnak bizonyult, hogy még Bea is ráharapott a sztorira. Legalábbis akkor még így tűnt. Kezdtük élvezni, kezdtünk ráharapni. Itt megindult aztán valami, illetve picit később az én szobámban, ahol Danival és Barnával méltón összegeztük és zártuk a napot, ez utóbbit nem részletezném, de valóban méltó volt. Szerettük. De hogy miért állandóan, mindig, minden szituban, minden alkalommal, minden helyszínen nálam van a gyűlés, mai napig nemértem. Vagyis de.
Aztán másnap megindult az éles oktatás, kamerák keresztszüzében, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy a széken, csak így érdekes. Innentől nem volt megállás, záporoztak az okosságok, a fortélyok, a tudományok, és a legszebb, hogy nem csak a kártyáról, hanem két másik oktatónk segítségével a pszichológia vagy pszichoanalitika ill. a színészetmesterség berkeibe is betekinthettünk, megkostólhattuk, ill. összefüggésbe hozhattuk a játékkal. Végh József kriminálpszichológus, klinikai szakpszichológus egy végtelenül professzionális szakember, és ami ennél is fontosabb, egy nagyon jó ember, segítségével új távlatok nyíltak meg bennünk, legalább is, ami engem illet, és totál kikészültem ettől a sok érdekességtől, odáig voltam meg vissza, amikor kiderült, mi miért van, mitől hogyan működünk, mit miért csinálunk, magunkkal vagy egymással, és ez nem a kártyáról szólt már rég, hanem rólam, rólunk. Irgalmatlanul izgalmas volt, és zabáltam minden egyes percét, aktívan részt vettünk a feladatokban, megmozgattuk egymás agyát, lelkét és szívét, hihetetlen energiák szabadultak fel, nekem konkrétan többször is olyan flash-em volt, ami eddigi életem folytán csak nagyon kevésszer. Mindenki megnyílt, senki nem kamuzott, őszinték, nyitottak, szabadok voltunk, pont úgy, ahogyan élnünk kéne a nap minden percében. Éreztem, hogy szárnyalok, hogy el- és felszabadultam, örült a lélek, dobbant a szív, elfeledkeztünk a kamerákról, a stábról, a felvételről, úgy beszélgettünk, mint ha ezer éve ismernénk egymást, nem voltak tabuk, nem voltak határok, az életről beszélgettünk, magunkról, egymásról, pont arról, ami a lényeg, honnan, hová, miért és hogyan. Világéletemben ezt szerettem, Valakikkel a Valamiről beszélni, az esszenciáról értekezni, hagyni a felesleges, buta csevejt másnak, az érdektelen pletykákat érdektelen emberekről, üres letye-fetyét az üres emberekkel, kit érdekel ez. Az élet a fontos, a lelkünk a fontos, a szabadságunkhoz vezető utat fürkésszük, kutatjuk, csak az számít, minden más talmi. Egy-egy beszélgetés, vagy ha úgy tetszik, tréning után egyszerűen nem találtam meg magam, nem tudtam kijönni belőle, sőt, nem is akartam, olyan magasságokig jutottam el gondolataimban, hogy megijedtem. Ilyen az, amikor az ember megismeri magát, majd folyamatosan fejleszti jellemét, ami Márai szerint az első számú feladata életünknek, ezt csak most értettem meg, pedig százszor elolvastam a Füves könyvben, és eddig szimplán csak tetszett vagy inkább elfogadtam, de most világosodott meg, most került a helyére, most talált igazi értelmet. Kártya? Kit érdekel? Én, Te, Ő, Mi, igen, csak ez számít!
Szalay Kriszta, a zseniális és végtelenül kedves, messziről sugárzó női hölgy volt a színésztanárunk, vele kissé talán nehezebben indult, más ugye játszani is, mint csak beszélni, elmélkedni, de a végére vele is megtaláltuk a hangot, olyannyira, hogy az utolsó adásnál annyira meghülyültem, hogy dőlt az egész stáb, kamerák estek ki a kézből, a forgatás megállt, mert mindenki könnyesre és vörösre röhögte az arcát, így ezt nem lehet. De igen, mégis, csak így lehet! Őszintén, nyíltan, felszabadultan, mintha nem is lenne felvétel, nem is színjátszás lenne, hanem a valós élet, mikor az ember mondjuk egy sítáborban a napi kifáradás után az otthoni melegben forralt borral és cigivel elengedi magát a haverok, barátok körében, és folyamatosan, sőt egyre inkább dől belőle a hülyeség, úgy, hogy mindenki hasal a nevetőgörcstől, mert itt valami most történt, valami most megnyílt, valamit most megtaláltunk, ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni, érdemes halni. Ilyen volt ez a színészetoktatás. Arról nem beszélve, hogy ha nagyon szerettük volna, még találhattunk is volna kapcsolódási pontokat a pókerhez, de mi ezt nem annyira szerettük volna, nem volt ez már fontos, csak az érzés, csak a feeling. Mikor az ember mondjuk paddá vagy békává változik egy-egy önfeledt pillanatra, és ezt még élvezi is, eszébe sem jut, hogy ha ezt kérik tőle, instruálják, ne adj' Isten utasítják, egyből megalázott kutyának érzi magát, de ha magától, önszántából, örömből csinálja és élvezi, az már egészen más. Na, ez a nagy dolog, ez a nem mindegy. Én nem tudom, milyen varázslat volt itt most ez, de hogy az volt, ez egészen biztos.
Korda György, "mindenki Korda Gyurija", aki nem bácsi (és akihez élőben még eddig sajnos nem volt szerencsém), és nem néni felesége két tüneményes ember, akikhez foghatót nemigen láttam még ebben az életben. Ha egy szóval kéne őket ill. kapcsolatukat jellemeznem, az a harmónia, ha kettővel, az a tökéletes harmónia, amiben élnek, ami körbeveszi őket, amit sugároznak, döbbenet. Na, ha valaki nem játsza, amit a médiában közvetítenek róla, hát az Ő, pont ugyanolyan szórakoztató, mint a képernyőn, csak még jobban átjön a személyes varázs, én momentán minden egyes mozdulatától, gesztusától, mimikai rezdülésétől kész vagyok, egész egyszerűen csak annyit mondtam neki, én szeretnék ebben a korban (nem bácsi!!) így kinézni, így élni, így gondolkodni. És ahogy a pókerről beszél, az a szenvedély, az a tűz, az a szeretet és beleélés, az valami hihetetlen, mintha a Földön más nem is létezne, nem is lenne fontos semmi egyéb, úgy tud róla vitázni és érdeklődni, hihetetlen, de stílus maga, ahogy, az mindent visz. All in! És amikor a Klárika előtti korszakáról beszélt, ámultunk és bámultuk Barnával és sajnáltuk, hogy vége a szexuális forradalomnak, sőt, innen úgy tűnik, sose volt, pedig de, nagyon is, csak ide már kevéssé ért el a szele, de ha az ember olyan arcokkal mozog, mozgott mint Máté Péter, Szécsi Pál vagy Rátonyi Róbert, Latinovits Zoltán, nincs is miről beszélgetni, elképzelni se tudhatjuk, milyen lehetett az. Annyira, de annyira sajnálom, hogy most nincsenek ilyen arcok, csak tömeggyártott futószalag csávókák és kislányok, pattanásos, üresfejű tinédzserek, Megasztár, Kiscsillag, Big Brother, hányingerem támad, vagy inkább végtelen űr a lelkemben, amit sose tudok betölteni. Hol vannak a nagy formátumú művészek, az igazi bohémok, a nagy királyok, az elérhetetlen idolok, a divatbálványok, sehol, lófütty, ez már nem lesz az sose. Ez az, amitől ez az ember sugárzik, és általában, amitől egy ember sugárzik, a tapasztalás, az élmények, a nagy humánumok által közösen megélt események, a feledhetetlen tréfák és poénok, közös fellépések és az azt követő borgőzös éjszakák, autentikus táncdalfesztiválok, ahol még saját dalok voltak, vibráló, örökzöld dallamok, nem agyament karaoke bajnokság, idegen tollak, nem playback, nem kamu, ott még a mikrofonba kellett tolni élőben, aki szar volt, megdöglött. Ez van ebben az elbűvölő személyiségben, ez van mind belezsúfolva, ez Ő, az egyik utolsó mohikán a hőskorszakból, végtelenül és precízen elegáns, talpig úriember minden gesztusában, valódi egyéniség, a legkomolyabb forma, hálás vagyok a sorsnak, hogy eltölthettem vele négy teljes napot.
És a stáb! Nem hiszem, hogy másképp ez a csoda megtörténhetett volna, ha nem pont ugyanez a csapat, ugyanezek a remek szakemberek, ugyanezzel a rendkívüli odaadással csinálták volna végig, őszintén gratulálok és köszönöm. A szomorú az egészben mégis, hogy ha lenne kellő pénz vagy megvan, de nem az összes egy valaki zsebében landolna, ahogy általában, vagy nem kéne ebben a kurvaországban állandó jelleggel szart rágni, akkor még boldogabban és őszintébben dolgozna a csapat. Mert bár annyira elragadtattam magam a csoda hevében, hogy néhányszor azt találtam mondani, hogy ez az egyetlen műsor az életemben, amit ingyen is megcsináltam volna, és bár tartom (sőt, emelem) is a tézisemet, de amikor az ember újra kicsöppen ebbe a való világba, és lehull a fátyol a szeméről, csak elgondolkozik rajta, milyen szép is lenne, ha így dolgozhatna, ilyen körülmények között, ilyen eredménnyel, ilyen élvezettel, de normális tempóban, normális pénzért. Mondjuk egy nap - egy adás, pihenőidőkkel, rendesen, életszerűen, normálisan, és értelmezhető gázsiért, pl. a mostani öt-, de inkább tízszereséért, mint civilizált országokban, és e mellé a kötelező kaján kívül nem kéne a szánalmas kávéját meg kóláját külön, saját zsebből pengetnie, és itt most nem arra a néhány ezer forintra gondolok nyilván. Micsoda boldogság öntené el, hogy érzi, mindez meg is éri, mert értékelik, mert megfizetik, mert szeretik, és büszke lehet, mert jó volt, mert ő kellett ide, mert ő hozta a szintet, és nem kéne végül mégis kutyának éreznie magát csak azért, mert eleinte muszájból csinálta, mert ha neki nem felel meg, megcsinálja más feleannyiért, tizedannyiért, sőt a legalja még talán ingyen is. Hát ez az, ami megalázó, a kib…ott sorbanállás a szaros koncért, mert a végén úgyis megcsinálod annyiért is kocsog celeb!
És a póker! Hát, igen, a játék, amely nem a kártyáról, hanem annak művelőiről szól. Nem lettem nagy fan, még!!!, de azt már nem tudhatom, hogyan kerülhetett el eddig ez a remek szórakozás, ez az észjáték, ez a briliáns szórakozás, miközben elmélyülhetsz önmagadban és a másikban, felfedezed a határaid és megismered az egész életed, percek alatt elillannak az órák. És felejtsétek el, hogy elárulom, mi történt, alig várom, hogy nézhessem a műsort, szeretném megint együtt végigélvezni a csapattal minden egyes (adásba kerülő) percét, bár ez még eddig sosem sikerült, de miután Gyuriék (nem bácsi) meghívtak minket a villába egy-két partira, már semmin nem lepődök, mindent elhiszek, csodás az élet, remek, hogy élek, köszönöm!
És akkor még mindig ott van a mindent eldöntő döntő!!! Juuhhhéééjjjjjj!!!!
H1Z1 még mindig
Ígérem, lejövök most már róla...
Ez viszont itt már a teljes, végleges, profi verzió 22 percben, sajnos csak 3 részben tudtuk feltölteni. Jártunk a Holdon, szondát küldünk a Marsra, azt innen, a Földről kicsi kis joystick-kal irányítgatjuk, az küldi onnan a mintákat lefelé, lassan házakat építgetünk a Vénuszon, de egy kurva anyagot képtelenség a jutyúkra normálisan feltölteni, ki érti ezt????
http://www.youtube.com/watch?v=wdLXhzCPw5g
http://www.youtube.com/watch?v=ljzLR6hRhcQ
http://www.youtube.com/watch?v=WHsWsfFGOvo
Vélemény?
most találtam
Élvezzétek, szeressétek!
http://videotar.mtv.hu/Videok/2009/11/28/16/Stilus_2009_november_28_.aspx
Amen!
new year-new age-(new york)
Nagyon jó évem volt 2009! Nagyon! Még a fájdalmas szakítást belevéve is az volt, amit sikerült kihevernem (gyorsabban, mint gondoltam, és úgy tűnik, Lujzának is), ettől új és nagyon erős energiák szabadultak fel bennem, amit a hobbimba, a munkámba öltem és (számomra legalábbis úgy tűnik) komoly sikereket értem el vele. Mindig ez van. Csak azt nem tudom, ez normális-e. Tényleg azért van egy kapcsolat, hogy mikor vége van, újra önmagam lehessek, csak még intenzívebben, még magasabb szinten? Már-már azt hiszem, hogy ez az értelme. Van egy (1!) olyan nő, aki mellett ugyanúgy meg tudnám ezt egyszer csinálni? Bár Lujza is így kezdte... Aki támogat, megért, elvisel, feltétel nélkül szeret, és nem kell magam megerőszakolnom mellette egyetlen másodpercig, egyetlen gesztussommal sem. Ez talán a jövő, hagyjuk, ma ma van.
Szóval boldog év volt ez és rendkívül eredményes. Nem kezdenék most részletesen bele, hisz’ le van itt írva (majdnem) minden, olvassátok újra, ha érdekes. Ami nincs leírva, de talán átjön a sorok közül, hogy végig élveztem az egészet, különös tekintettel az év második, „szóló” felére. A Sundance Parkkal kezdődött, ahol is a kapcsolatom végződött, és akkor ezt a témát itt most be is fejezem. Az a néhány tömény hétvége bizony hamar visszabillentett az eredeti kerékvágásomba, bár még mindig nem vágom, ez-e a normális, és akkor most tényleg itt vége. Kicsi, piros Mercikocsim is itt és ekkor talált meg, ill. itt debütált, fontos része ez az életemnek, egy álom vált valóra, egy igazi álom! Aztán jött az ősz, rengeteg rendezvény, fogadás, party, szeretem ezt. A nyüsgést, pörgést, hogy nem csak létezem, ÉLEK! Michael Madsen, életem meghatározó sztorija szeptember elején, azóta is ezzel kelek, ezzel fekszem, és nem hagyom, hogy szabaduljon. Karácsonyra küldtem neki postán két inget és egy farmerdzsekit abból a sokból, amit rendelt, a többiért „sajnos” ide kell fáradnia. Elég rég írt különben, persze én is neki, még a bemutató kapcsán küldözgettem a rengeteg megjelenést, netes, írott sajtós, tv-s linkeket, scan-eket, válaszolgatott is, hogy majd jön, nincs elfelejtve, meg sokat dolgozik, és hogy csúszik az a bizonyos itthon forgatandó film. Hát persze! Most írtam neki egy komolyabb, hosszabb hangvételű levelet, hogy el kéne végre döntenünk, hogy előre vagy hátra, mert tényleg nem szeretnék ebben a lyukban megöregedni, kéne egy kis világhírnév, és ez nélküle nem megy. A kisfilmünk is hamar elkészül a buliról, abból majd lesz fent a neten biztos, meg küldök neki egy dvd-t, biztos, ami bizots. Nem hagyom, nem engedem, kell nekem ez a bolt, semmi más nem izgat. Semmi.
A H1Z1 bemutató egyébként elég komoly hírverést kapott, az összes napi, heti bulvárban egy-két, teljes oldalakon számoltak be róla, voltunk a TV2-n, RTL Klubon, M1-en (bár sajnos ezt nem láttam, írhatnátok róla), leszünk a Duna tv-n, és kb. 50 internetes portál írt a műsorról, kizárólag elismerően. És a mai napig kapom a gratulációkat olyanoktól is, akik ott se voltak, csak hallották. A Velvetes cikktől azóta se tértem magamhoz, azt külön kiemelte sok-sok ismerősöm, főleg akiket rendszeres fikáznak ott. Nagy dolog ez. Közben felújítottam a boltomat, nem emlékszem, erről írtam-e, de csodaszép lett, teljesen megújult, teszek fel képeket, ha lesznek. Sok idegsejtem és hajszálam bánta az ügyet, képtelenség ezt elmebaj nélkül végigcsinálni. Tény, hogy nem feltétlenül szerencsés egy giga divatshow-val együttesen intézni, rendezni, csinálni. Nem baj, kész van, túléltem, erősebb lettem tőle, mivel nem haltam bele, most már feltétlenül örülök neki. Egy a nagy baj viszont ezzel az egésszel. Hiába a nagy műsor 11 élvonalbeli színész sztárral, hiába a 80 méteres kifutó, az 1.000 fős nézősereg az ország legnagyobb klubjában, hiába a fullos média megjelenés, ha egy karácsonyi szezonban a teljes befektetés fele sem térül meg. Nem tudom, mit és kit kéne idehoznom, hogy egyszer az életben profitábilis legyen egy ilyen vállalkozás, bár azt hiszem, George Clooney, Brad Pitt vagy Johnny Depp és barátaik Herczeg show-beli szereplése se változtatná meg a hazai, végtelenül siralmas és unalmas divatbeli (és más!) attitűdöt, ízlésvilágot és értékrendet, ami nem megy, az nem megy, nem is fogom erőltetni. Majd ha visszajöttem Amerikából Michal oldalán Mickey Rourke társaságában...
Szóval két-(három) hónap kemény meló után (H1Z1 + üzletfelújítás szeptember-november) jött a gyümölcs learatása, sajnos semmiképp nem anyagi értelemben. De nagyon élveztem a rengeteg gratulációt, a sok megjelenést, és mindenekelőtt a nagy számú profi fotót és videóanyagot, különböző élménylenyomatokat, folyamatos hangulatismétléseket a buliról. Akárhova mentem, és nagyon sokat mentem, nem bírnám ide leírni, hogy mennyit (kb. a napok számát szorzzátok meg kettővel-hárommal), mindenhol ezzel fogadtak, láttunk Zolikám, ott voltunk; nem voltunk ott, de hallottuk, stb. Élveztem ezt, miért ne élvezném. Aztán beesett rögtön a Hal a tortán forgatás, ami először úgy volt, hogy a bulim előtt nyomjuk le, és én marha még be is vállaltam volna, de szerencsére nem jött össze a november eleji forgatás, így pont a műsor utáni héten toltuk le. Kevésbé volt ez szerencsés a csapat összetétele szempontjából, bár erről már félve írok, Karda Bea művésznő ugyanis már meg is talált azóta személyesen, és elküldött a sunyiba, nagyon ki volt akadva szegény. Nem is megyek bele, hogy mitől, csak annyit erről, hogy minden egyes szó és gondolat, ami elhangzott a műsorban és azután, szívemből jött és nagyon őszintén, ugyanígy mondanám el újra, sajnálom, ha fáj, nem akarok senkit megbántani, nem ez a cél. Sajnos ez a motívum az egész műsort végigkísérte (az a kurva tánc álandóan!?), nem éreztem igazán jól magam, nem az én csapatom volt, azzal együtt, hogy külön-külön nagyon bírom Forgács Gabit és Dér Henit, Juniort is határozottan megkedveltem, de így együtt nem volt OK a csapat, és nem véletlen, hogy nem nagyon akartam ezt az egészet. De kellett a promó, az igazság az, hogy egy ilyen egy hét több reklámot, nagyobb nézettséget és ismertséget jelent, mint 10 x H1Z1, többen szólítanak meg, több web-es rendelés jön, több a ruhák iránt érdeklődő, nagyobb a zaj, nem tudok ezzel mit csinálni, kell a hírverés, el kell adnom a cuccot, és persze a gázsi se jön rosszul. Egyben végtelenül szomorú is ez, határtalanul igazságtalan. Ez van, mérlegelnem kell, kompromisszumot hoznom, gondolkoznom erősen, és döntenem, kész. Nehéz. Nagyon nehéz. De mikor az ebből vásárolt új Macintosh (iMac 24”) gépemen írom a blogot újra, már nincs kérdés. Még akkor se, ha Bea személyesen keresett fel azért, hogy a szemembe, face to face küldjön el a picsába. Van neki erre ideje és energiája, nem irígylem. Én kérek elnézést, de továbbra is ugyanúgy gondolom. Bocsánat, ha bárdolatlan vagyok, ez vagyok.
http://webcast.tv2.hu/dynamic/index.php?m=video&video_id=407916
Megjegyzem halkan, még egy hét főműsoridős főzőcskézés, ami december elején került adásba, plusz a full promós nagy divatshow se elég ahhoz, hogy egy ilyen beruházás megtérüljön. Nem síránkozásként, csak tényként közlöm fiatal, kezdő pályatársaim számára, akik elég nagy számban keresnek fel mostanában segítségért. Kemény pálya ez.
És ha már a gasztronómiai élményeknél tartunk (mert hogy az is volt különben azért a főzőcskében, csak jelzem), a Red Bull volt olyan kedves és kivitt magával Salzburg-ba vacsorázni egy méltán világhírű helyre, az Ikarus étterembe a Hangar7-ben, ahová kb. két-három hónapra előre be kell jelentkezni, és ahol egy világhírű, Michelin csillagos séf szolgált fel nekünk személyesen (bár mindig azt hittem, ez utóbbi egy fehér, kövér gumibaba). Ez utóbbi gigafamous séfek havonta váltják egymást. És ha még ez se lenne elég, a vacsora egy olyan VIP-VIP-VIP helyen fogyasztódott el, ahova földi halandó be sem teheti a lábát. Ez az „étkező” ugyanis nem az étteremben, hanem a konyhában, a sütés-főzés helyszínén volt berendezve, iszonyatos eleganciával és ízléssel, innen végigtekinthettük, hogyan készülnek ezek a varázskaják, vonalzóval húzzák a mustárcsíkokat, szögmérővel a következőt, döbbenet. Mindenkin, az utolsó mosogatón is névvel hímzett egyenruha, tiszta, pontos, mint a halál, patika tervszerűen megy ott az élményipar, itthon ilyet el se tudnék képzelni. (Mondjuk hozzá a közönséget sem.) És közben mindenki mosolyog, látszik az a nyugodt vérprofizmus, ami az egész helyet átjárja, belengi. A Hangar7 és a (Hangar8) a Red Bull tulajdonosának magánakciója, a saját magánrepülögép gyűjteményének bázisa. Egy hatalmas, alumínium vázszerkezetű csupa üveg kupola, keresztmetszetében egy repölőgépszárny alakjában megkreálva. Kb. háromszor férne bele a Symbol szőröstől-bőröstöl. Belül minden egyes gép csillógóan és üzemkészen, ráadásul teli tankkal várja, hogy repülhessen. Percenként változik a belső megvilágítás színe, órákig el lehet nézni. Döbbenet ezek között az első és második világháborús gépek között mászkálni, és tüneményes az épület, egy műremek, együtt az egész totálisan elképesztő luxus. A plafonra függesztett üvegbár az odavazető fém függőfolyosóval eszement futurisztikus, csak ámultunk és bámultunk Giannival, Adával és Anry Soós Évával, kedves utitársaimmal. Nem így a kajáktól! Jómagam abszolut nem voltam elájulva, lehet, hogy prosztó vagyok, de Édesanyám sztrapacskájából egy tányérral nem adnék ezért a tizenkét (!) fogásért, és ezt most halál komolyan mondom. Végig azon agyaltam, hogy vajon mit szólna Roland Trettl, a gumibaba csillagos séf Anyám babgulyásához például, tejföllel gazdagon, extra friss fehér kenyérrel, filézett, sovány csülökkel spékelve. A koordináta rendszerrel szabályos (13 x 2.5 x 0.5 cm-s) hasáb alakúra kimért és kiszámolt, majd felszolgált nyers (!) tintahal szelet egy csík mustárral és egy másik, piros csíkkal ill. egy (szabályos!) környi krémszínű krémmel abszolválva vitathatatlanul mutatós volt. Én még két ennyire párhuzamos egyenest életemben nem láttam még matekfüzetben sem, nem hogy tányéron, ráadásul és a többieké is szakasztott ugyanúgy nézett ki. De nem bírtam megenni, ez a nagy baj. Ez a hal még hagyján, nem vagyok egy nagy halas ugyanis, de az ételek kb. harmada/fele határozottan nem ízlett, bár elképzelhetetlenül fantáziadús küllemmel bírtak, nem volt ínyemrevaló a zöme. Nem vagyok egy gourmé, ezt nem is tagadom. De Gianni véleményére adok, és ő sem volt elájulva, a Trattoria Pomodóróba is bevinném ezeket a séfeket, hogy tessék, itt egy ehető, hovatovább nagyon finom étel. Az egészet nem értem. Attól hogy egy citrom öt napig áll egy lében, majd a sértetlen héjából kiszedve a beltartalmát, valami furcsasággal újrabetöltve újabb öt napig „érlelődik” valami másik nedvben, attól még szar az íze, már bocsánatot kérek. És a kaják zöme ilyen volt. Kurva nagy, hideg, riasztóan szögletes fémhasábból lóg kifelé sréhen egy vékony fémpálca fölfelé, annak végén egy kb. 2x7 cm-s zöld, fagyott lapocska, mint desszert, benne érdekes elrendezésben piros, kék és sárga szöszök, molyok, nemtomik. Baromi jól mutat, de már előre félek tőle. S nem is alaptalanul. Elnézést, de ez nem finom. És akkor még finom voltam.
Összességében viszont az egész úttól teljesen el voltam ragadtatva, hogy oda kivisznek, elsőként megmutatják a Red Bull főhadiszálását is, na attól is dobtunk egy hátast, kultúráltan bemutatják mindkét helyet, teletömnek egy fullos vacsorával, dedikált könyvet kapunk a világhírűtől, saját szobánk van egy nagyon takaros apartmannszállóban, este diszkó (?!?!?), oda-vissza tényleg aranyosan, kedvesen kiszolgált a két fős személyzet, ebéd, vacsora, reggeli, minden, le a kalappal, köszönöm Red Bull. Azt mondtam Büttl Krisztiánnak, egyik kísérőnknek, „drága barátom, ha ez az út nincs, lehet, hogy nem élem meg a holnapot”- pont a divatbemutatós-üzletfelújítós-halatortános elmebaj kellős közepén, a rohanás csúcsán, az infarktus szélén talált meg az utazás, és nagyon élveztem a semmittevést, a töltődést, a remek partnereket, mert hogy nagyon jó és vidám, felszabadult volt a csapat, igazán tartalmas és élménygazdag beszélgetések, eszmecserék, baráti csevelyek fogalmazódtak, teljesen kikapcsolt, így kell ezt csinálni.
Aztán még Red Bull karácsony a ForBro-ban, Isten Háta Mögött koncert a Gödörben, Alice In Chains - Pecsa, Napra, Turbo, beindulás ezerrel, UP! koncert a Royalban, szokásos Zsola születésnap a Fészekben dec. 23.-án, a Portugál c. zseniális darab a Madách kamarában, Kenguru 15 éves jubileumi bulija a déli Cha cha-ban, Polyák Lilla – Homonnay Zsolt duo, utóbbi az én ruháimban a Müpában pár napja, Avatar 3D-ben, Hajdú-bihar megyei hétvégi kiruccanás a térdig érő hóban, otthoni, meghitt karácsony a kiscsaláddal, kicsi Dórikával, és még sorolhatnám végtelenségig a káprázatos decembert, nincsen ennyi betű még ebben a kompjúterben sem. Óóó, de boldog, csodagyönyörű az élet, ennél rosszabb sose legyen, nektek is, magamnak is ezt kívánom a legnagyobb szeretettel az újévre és az örök létre!
Amen!
red bull
http://www.youtube.com/watch?v=0l24kwYK50c
http://www.youtube.com/watch?v=h5QkPgBku0o&feature=related
Kattintsatok, töltsétek, nézzétek, élvezzétek ezerrel, itt egy igazi profi anyag a bemutatóról megint. Írnék én mást is, mert azóta se bírtam megállni, forgószél módjára teszem a dolgom, ezért nincs rá időm, de mihelyt lecsitulnak körülöttem a hullámok, a tiétek vagyok, csak maradjon levegőm.
Jövőhéten (dec.7.-től) újra főzök a TV2-n, finomat, tutit, nézzétek, egyétek szeretettel, erről is lenne mit írnom, de jelenleg az IDŐ a legnagyobb barátom és ellenségem egyben...
kettőnégy
Így is lehet interjút készíteni, kissé másra kihegyezve, de azért érdekes! Ők viszont legalább ott voltak...
http://www.bandland.hu/TV.aspx?ID=166
H1Z1
Az oldal statisztikájából látom az adminon, hogy tegnap már kétszer annyian látogattatok ide, mint rendesen, nyílván várjátok a beszámolót. Remélem, nyílván.
Még most is csukódik a szemem, a buli utáni éjszaka egy szikrát sem aludtam, tegnap aztán már egy Széchényi belefért a több mázsányi cuccolás után, de kéne még néhány nap, hogy újra emberszabású legyek. Nincs néhány nap.
Nade! Hagyjuk a siránkozást! Az történt, hogy kurva nagy siker volt (én csúnyán beszélek, nem vagyok rá büszke, de ez van), már ami hátulról, a backstage-ből lejött a frenetikus tapsból és hihetetlen ovációból, mikor egy-egy modellem, színészem rendre megjelent a kifutón. Én természetesen a takarásban vért hányva üvöltöttem folyamatosan, hogy „fényt, fééényt, fééééényt, hol a f…ban van a FFÉÉÉÉÉÉÉÉÉNNNYY?”, miután egyáltalán nem tudtunk próbálni (hogyan tudnék 11 ekkora kaliberrel?), és volt annyira bonyolult a koncepció, hogy el is csesződhessen, ami elbaszódhat. Koncepció szerint ugyanis négy színpadunk volt a hatalmas csarnokban elszórva, ezek egymással egy kifutóként összekötve, és mind a négy csak akkor úszott fényben, ha modell lépett be rá, különben tök sötét, miután kilépett belőle. Ezt eleinte fényérzékelős automatikával oldottuk volna meg, de aztán ez is felvetett egy rakás új problémát. Maradt a kézi vezérlés. Na most, a show elején abszolút nem volt fény, amikor a modelljeim beléptek az egyes színpadra, ill. vagy késve érkezett meg, vagy már kilépett belőle a fellépő, szóval téptem a hajam, és imádkoztam, hogy ne a közönség hallja, hogy torkom szakadtából üvöltök, hanem a fényes kolléga. Egyik sem hallotta, így maradt a feszültség bennem, hogy már megint nem működik a rendszer, amit kitaláltam, pedig ezerszer mondtam el mindenkinek a dolgát. Aztán már működött, úgy hatodjára. Az egyes színpadunk nem is lett tökéletes, pedig ott ment az antré. A többit meg már nemigen láttam, ill. a kettest még igen, ott oké is volt a játék, csak az volt a baj, hogy az egyes és kettes színpadot egy ugyanazon világosítós kolléga kezelte, és úgy tűnik, nem tudott egyszerre két színpadra koncentrálni. De a taps és a közönség azonnali reakciói eloszlatták bennem a feszültséget, ill. a legnagyobb öröm a színészeimen tapasztalt kitörő lelkesedés és végtelen profizmus, és mély alázat volt, amivel az egész produkcióhoz hozzáálltak. Imádták a játékot, és nagyon jók is voltak, Varjú Kálmán (Tűzvonalban Otyó) konkrétan (és koncepciózusan) elmebeteg lett, bár ezt is vártam, levetkőzött a színpadon, meghágta az egyik kabátját, jeges vizzel locsolta magát mellen, lefotózta magát a kifutón a fotóstól elvett kamerával, és amit még nem láttam... Pindroch Csaba porcelán tányérokat tört szét a fején, Rékasi Karcsi golyószóróval és plüsskutyával rémisztgetett, de kivétel nélkül mindenki hozta a formát, ámultam és bámultam. A közönség sem kevésbé. Finálé közben pedig azt hittem, levisz ez a hatalmas energia és ováció a színpadról, akkora üdvrivalgás fogadott kint, hogy magam is meglepődtem. Közben az Isten Háta Mögött legénysége végig annyira keményen és profin tolta a muzsikát, ahogy szokta, tökéletes kiegészítője volt a show-nak, pont ahogy elképzeltem. Erre írnám, ha nem lennék ennyire szemérmes, hogy totál beszartam. (Azért néhány sms abból a százból, amik a bemutató kezdete után 4, azaz négy! perccel kezdtek záporozni a mobilomra: Glatz Gábor (Art’z Modell): „Ezodabasz..”, Ferencz Józsi (Viasat3): „Zoli szopd ki NAGYON KOMOLY (smile jel)”, Végvári Tibi: „Geci jó a cucc!”, Kovács Zita (Homonnay Zsolt managere): „Kurva jó volt, gratulálok!” Újfalusi Karesz (Vayaro): Köszönöm! KIRÁLY VAGY!” Kerékgyártó Péter (barát): „H1Z1 Erre nincs vakcina! Ez tényleg halálos! Gratulálok!” Böjthe Balázs (legjobb barát, HBO): „Egen jaó volt, cimbor. Óriási fogás volt az IHM (Isten Háta Mögött – szerk.). Akkorát zúztak, mint állat, és passzolt is mindenhez. Én bekuláztam.”
És rendkívül örülök, hogy nem csak én beszélek csúnyán.
Ezt az egészet cirka másfél hónapnyi eszement meló előzte meg, írtam már bemutató előtti rohanásról, gondokról, problémákról, nem tenném meg még egyszer. Különbség Bajcsay Viktória, az asszisztensem, aki rengeteget segített, és levett a vállamról ezer dolgot, amitől jobban koncentrálhattam a saját dolgaimra. Illetve Nagy Erika és Nedvig Trixi, akik szintén kitettek magukért, az Isten éltesse őket. Nélkülük biztos nem lett volna műsor. Továbbá Kisfaludy Gábornak nagyban köszönhetem, hogy olyan volt a technikám, amilyen kellett legyen, önzetlen, nagyon segítőkész és vér profi figura ő. A Studio is kivette a részét a sikerből, az összes kolléga feszült koncentrációja is szükségeltetett a végső összhatáshoz. Laci úrnak nagyon köszi a lehetőséget! És mind a száz további ember, aki fáradtságot nem kímélve és a közös célt nem tévesztve mindent megtett az újabb álmom megvalósulásáért. Köszönöm! Nagyon komoly munka volt ez. Nagyon.
Azóta is hívogatnak az emberek, Németh Kristóf azt mondta tegnap este, több éve nem érezte ennyire jól magát színpadon, és legyünk barátok, igyunk meg egy kávét vagy whisky-t és dumáljunk (én ez utóbbit választottam), mert nagyon megszeretett. Őt konkrétan a bemutató napján este tízkor láttam először személyesen. Rékasi Karcsi már kétszer üzent és hívott, hogy iszonyat erős lett a műsor, és hogy remekül érezte magát, látszott is rajta közben. Úgy a többiek, mindenki, a közönség, a szüleim, barátaim, ismerőseim őszintén gratuláltak, mert ilyet még nem láttak. Én köszi!
Pedig mennyi félsz volt bennem, de mennyi! A ruhák, a határidő, a koncepció, a színpad elrendezése, a fény kérdése, a zenekar, nem lesz-e a túl brutális, mi van, ha kimennek az emberek, mert nem bírják,stb,. stb., stb. A kellékek, a hímzések, nyomatok, kiegészítők, bajuszok, kalapok! A meghívók, a média, az érdeklődés, a telt ház, ajj-ajj. 3-4.000 ember fér be. 23.45h-kor hívott a TV2, hogy menjek végre le, mert interjút kell adnom. Mivel megígértem, szaladtam is ki az öltözőből, és akkor látom, hogy totál üres a hely. Én annyira magam alá kerültem abban a pillanatban, hogy a riport alatt nagyon kifakadtam, hogy ugyan kit kéne idehoznom és milyen műsorral, ha még ez sem érdekli az embereket (ti. tíz vezető színész, 70 méteres kifutó, élő zenekar, Studio, Én magamat már bele se számolom, ahhoz szokva vagyok)! Böfögtem, hánytam, prüszköltem kifele magamból az elkeseredett szavakat, mire nyugtatnak: Zoli, most jönnek az emberek, ne aggódj, ez mindig így megy. De miért megy így, ha egyszer éjfélre van írva a kezdés, tízre a kapunyitás, miért nincs itt még senki? Brad Pitt, George Clooney vagy az Atyaúristen kéne fellépjen nekem a telt házért vagy kicsoda? Gyurcsány Ferenc? Viki-Viki-Viktor? Totál kivoltam, szaladtam vissza az öltözőbe befejezni a munkát és fröcsögtem még bent is a színész uraknak, hogy nagyon kész vagyok ettől a rohadt érdektelenségtől. Én nem csinálok száz embernek műsort! Ehhez túl sok ezzel a meló, túlontúl sok! Aztán elszaladt az a csúsztatott fél óra, és meglepődtem, hogy tényleg megtelt a hely fél1-re, bumm. Hajrá! Kezdjünk!!! Ekkor már jobban voltam, de fééény, féééééény, fééééééééény, hol a fa…ban van a FFFFFÉÉÉÉÉNNNYYYYYYY?????
Különben sok ember, akit nagyon vártam, nem jött el. Szomorú lettem tőle, mert többet vártam. Sokkal többet! Nekem ez a 40 perc bemutatkozási lehetőségem van kb. félévente, amin heteket, hónapokat dolgozom megállás nélkül, mint egy barom. Végig azon koncentrálva, hogy megint újat mutassak az embereknek, megint valami forradalmit, valami progresszívet, meghökkentőt, és vér profit, élvezetet, mulatságot, látványt, gyönyört nyújtsak, hogy azt szeressék, élvezzék, habzsolják! Benne van ebben mindig az elmúlt 10-13 év összes munkája is, és rengeteg energia, pénz, idő, és sok-sok ember fáradtsága. Ha (sok) valaki, akiket nagyon várok, és akik a szemem előtt lebegnek, mikor dolgozom, mikor agyalok, nincsenek ott, akkor úgy érzem, semmibe veszik ezt a temérdek munkát, abszolút érdektelenek, konkrétan leszarják a munkámat, leszarnak engem. Indián azt mondta erre, és valószínűleg igaza is volt, hogy a jövőben ne küldjek nekik meghívót, mert azt a 20 forint sms díjat sem érdemlik meg. Kurvára így van! Táncoljanak csak tovább a kibaszott MOM Leroy-ban, táncoljanak!!!
Akik viszont megtiszteltek, azoknak mind nagyon köszönöm, hogy érezhettem néhány percig, hogy hasznos és előremutató, amit csinálok, és van értelme ennek a gigászi küzdelemnek. És a szüleim könnye se hiába folyik a műsor után az öltözőben…
http://velvet.hu/trend/2009/11/14/az_alfahimeknek_a_ferfierot_a_h1z1_adja/
http://www.nice.hu/?action=pictures&cid=44&lsid=18946
http://www.fashiontime.hu:80/?oldal=tartalom&id=2696
http://www.forrocsoki.com/2009/11/h1z1-megmegmeg/
h1z1
Különben leírnám, hogy akkor most mi is van, de ezúttal még erre sincs időm. Javaslom, hogy tanulmányozzátok át újra tüzetesen a tíz éves buli alkalmával készült bejegyzésemet a show előtti készülődésről, azt szorozzátok tízzel, na, az van most...
Ott találkozunk!
Szeretettel várlak benneteket!
szűkös
Van egy TEAMTUNING nevű szervezet/vállalkozás, nemtommi, lényeg, hogy folyamatosan küldik nekem e-mailen a legkülönbözőbb okosságokat, már nem tudom, hogyan kerültünk össze. Sose tudtam. Hanem, mindig és kivétel nélkül nagyon érdekes cuccokat küldenek figyelemfelkeltés gyanánt, íme a legújabb gyöngyszem, amit kénytelen vagyok közzétenni, mert mindent elmond, pl. a mai közéleti állapotokról. Benne vagyon a sorok között. Erről úgyis nagyon rég óta nem írtam, pedig nagyon a bögyömben van a BKV-Hunvald-FideszMaszopSzadeszMDF szarságok ügye. Csak szerencsére van mivel foglalkoznom. Olvassátok, kommenteljetek, mert le vagytok maradva. És bocsánat az idegen tollakért, de magam sem tudtam volna jobban.
MITŐL ALJASODIK LE AZ EMBER?
Több, mint 10 éve értékelek képességvizsgáló teszteket. Sosem számoltam össze, de egészen biztosan túl vagyok már vagy 1000 beszélgetésen. Természetesen nagyon sokfajta teszteredménnyel találkoztam, beleértve az olyan szélsőségeket is, amelyek láttán még a magamfajta cinikus veteránt is képen törli a döbbenet.
Van azonban néhány pont, ami a legtöbb tesztben visszaköszön. Az egyik a tesztelt alany embertársairól alkotott véleménye, a másik pedig az, mennyire képes megérteni a körülötte élőket. Ez az a két pont, ahol a grafikon mélyrepülésbe kezd. Azaz többségünk meglehetősen rossz véleménnyel van embertársairól, és nem is igazán képes megérteni őket.
Az ok és a magyarázat a napnál világosabb: rossz tapasztalatok. Szinte mindannyiunk nekiszaladt már néhányszor a csukott ajtónak, szinte mindenkit átvertek, becsaptak, kihasználtak már nem is egyszer. Csoda, hogy nem vagyunk jó véleménnyel az emberekről? Csoda, hogy bizalmatlanokká válunk?
Persze, hogy nem az. Nem is hibáztatok senkit, aki erősen összehúzott szemmel tekint a barátkozni próbálókra, pláne a segítséget kérőkre. Sokkal inkább arra szeretnék rávilágítani, miért használ ki az ember másokat, miért csapja be, árulja el társait, egyszóval miért aljasodik le.
Most joggal adódik a kérdés: kit érdekel, miért aljasodnak le? Épp elég tudni, hogy olyanok, amilyenek, és imádkozni, hátha visszaállítják a halálbüntetést és a szabad lincselést, aztán hadd hulljon a férgese! Hát nem tudom, ha járvány lenne, engem érdekelne, mi terjeszti a járványt, és nem elégednék meg a betegek kezelésével. Márpedig akárhány aljas embert zárunk is be vagy végzünk ki, valahogyan mindig újratermelődnek.
De van egy másik ok is. Időnként, kisebb-nagyobb mértékben mindannyian hajlamosak vagyunk az antiszociális viselkedésre. És Te, Kedves Olvasó, biztos vagy abban, hogy észre fogod venni, ha „úgy maradtál”? Ha már inkább vagy aljas, mint Jó Ember? Persze nem hinném, hogy Veled ez valaha is megtörténik. Cserébe viszont fogadd el: az aljasok nem tudják magukról, hogy azok. Nero, Hitler, Sztálin – mind meg voltak győződve abban, hogy valójában jó emberek.
Mi teszi tehát az embert aljassá? Miért lop, miért csal, miért hazudik, miért használ ki másokat? A válasz egyetlen szó:
A SZŰKÖSSÉG.
Minden negatív érzelmünket a szűkösség gondolata okozza. Legyen szó haragról, gyűlöletről, félelemről, bánatról, mindig a szűkösség gondolata húzódik meg a háttérben. A szűkösség az, ami az embert lealjasítja.
Hóhó! Álljunk csak meg egy pillanatra! Ha ez így van, akkor eszerint minden szegény embernek aljasnak kellene lennie, és ez nem igaz, ugye? De nem ám! Ugyanis a pénz csak egy tétel azon dolgok listájáról, melyek szűkössége a Sötét Oldal felé taszít minket. Mert itt van a szeretet, az önbecsülés, a barátok, a tennivaló,a figyelem, az elismerés, hogy csak egy néhányat említsek.
Bár a látszat mást mutat, valójában a pénz szűkössége sokkal kevésbé képes lealjasítani az embert, mint más tényezők. A bűnözőt például az önbecsülés szűkössége teszi minden esetben bűnözővé. A szeretet, a figyelem, az elismerés nagyfokú szűkössége pedig bárkit képes vérengző vadállattá változtatni. Jobbik esetben egyszerűen csak megkattan.
Végezz el a kedvemért egy szimpla kis tesztet! Dőlj hátra a székedbe (csak ha támlás), hunyd be a szemed, és képzelj el határtalan bőséget mindenből, amire csak szükséged lehet: pénzből, időből, barátokból, munkából, sikerből. Fogadni mernék, hogy legalább egy kicsit jobban érzed magad utána. Ha valóban így van, akkor talán elhiszed, hogy az ellenkezője épp ellenkezőleg hat Rád.
Miért írtam le mindezt? Azért, hogy szembesítselek egy rideg és kegyetlen ténnyel:
AZOK, AKIK SZŰKÖSSÉGET HIRDETNEK, TUDTUKON KÍVÜL VAGY SZÁNDÉKOSAN AZ EMBEREK LEALJASÍTÁSÁN DOLGOZNAK.
Ez a szomorú helyzet. Minél többet halljuk, és minél inkább egyetértünk azzal, hogy nincs munkahely, nincs pénz, nincs biztonság, nincs egészség, nincs bizalom – annál inkább farkassá változunk. Nézd meg, mi folyik most az országban, és látni fogod, hogy tényleg így van-e.
A megoldás persze nyilván nem az, ha egyszerűen elképzeljük a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. De felhívnám a figyelmedet valamire, ha már ilyen kitartó voltál és eljutottál idáig:
JÓ KAPCSOLATOKBAN, BARÁTOKBAN, TANULNIVALÓBAN, TENNIVALÓBAN SOHA, SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM KELL, HOGY HIÁNYT SZENVEDJ. A PÉNZBELI BŐSÉG, AZ ELISMERÉS, A SZERETET PEDIG EZEKNEK A KÖVETKEZMÉNYE.
Nézd már! A végére csak sikerül lesüllyednem a „jobb adni, mint kapni” és a „ki mint veti ágyát” szintű igazságokig?
Bocs.
Szabó Gábor
Ha tetszett a cikk, segísd azzal a munkánkat, hogy tovább küldö barátaidnak! Azt is szívesen vesszük, ha megírod a véleményedet.
madsen
Végül is jól sikerült a születésnap, bár kevesebben voltak, mint tavaly, de mint tapasztaltam, azok az emberek, akik eljöttek, mind nagyon jó arcok voltak, és csodás, szép atmoszférát teremtettek, szeretettel telt meg a levegő, nem alkoholmámorral. Csodás ajándékokkal leptek meg, az A díszmagyar című könyvtől az óta sem tértem magamhoz, új kollekció születik majd ebből , meglátjátok. Köszi Ati (Cha Cha), Felhő, Feaky D, Superman, hogy önzetlenül segítettetek, ez utóbbi három ember csodás ajándéka volt a napnak zeneügyileg. És a torta, amely a „A Rock ’n Roll az nem egy tánc” feliratot hordozta, konkrét hátasdobást érdemelt, kész voltam tőle négy nappal később, mikor megtaláltam, imádom érte Erikát és Pandát. És nyílván a többieket. Köszönöm! Úgy Novák Erik, aki 6-8 évvel utolsó találkozásunk óta véletlenül csak felbukkant és ugyanolyan maradt, mint volt anno, ez is szép dolog, Ő maga volt az ajándék. És a többiek…
Aztán menjünk sorban, megint rég nem írtam: a wamsleres divatműsor után csináltunk egy komolynak tűnő fotózást az új cuccokkal, meg a régiekkel rólam, mivel több éve nem bírok magamról normális fotót küldeni, ha egy pl. magazin kér, itt volt az ideje már. Kimentünk vasárnap reggel (koradélután) egy csepeli nagy hangárba, bár nem szívesen mondtam le az obligát Szecskáról, de végül nem bántam meg. Antal László nem hagyott elsumákolódni, profi módjára hozta magát és engem, én még ráadásként a szép, új, kis autócskámat a szerelő barátommal, Kis Lacival (László mester) együtt, és pikk-pakk összeállt a (fény)kép. Sokat nem szaroztunk, mondtam, hogy züllött, stricis, fülledt, mocskos legyen a feeling, mert most ilyenben vagyok, és ilyen is lett, nem kellett túljátszanom, és briliánsak lettek a képek. Köszönet érte a két kollégának, jöhetnek a magazinok.
Ami fontos: itt a nyár, ha én még október 3.-án is ki tudok menni a Szecskába napozni, márpedig kimegyek, mihelyt pontot tettem ennek az írásnak a végére. Ez szenzációs dolog, bár a klímakutatók nyílván nem tartják annak, de én meg hallottam (olvastam) egy véleményt komoly ember szájából, aki szerint ez az egész egy nagy hülyeség, és a csak pénzről szól. Tök normális, évezredes vagy inkább évszázezredes ciklikus mozgásokról van itten szó, közünk nincs a klímaváltozáshoz, de sokan nagyon sokat keresnek ezzel a világon. Mivel én konkrétan se pro se kontra nem bírok hozzászagolni a kérdéshez érdemben, minekutána én egy percet nem foglalkoztam a témával, azon túl, hogy mindent elolvasok róla, ami a közelembe akad, sőt még egy ún. kisdiplomát is írtam harmadéves közgazdászhallgató koromban erről, de még így se. Honnan tudnám én az igazat? Honnan tudná bárki? Egyáltalán, mi is az az igazság? Szóval én hajlamos vagyok hinni a tőlem okosabb embereknek, és hajlamos vagyok elhinni, hogy kamu az egész, és már megint a lé diktálja az okos (és/vagy buta) cikkeket. Ennek ellenére kurvára dühít, ha az otromba parasztok kidobálják a csikkjeiket az autó ablakából, attól mindig fel bírnék robbanni. Szóval itt a nyár, örüljünk együtt, már négy hónapja nyaralok, nincs ennél szebb. És ne szemeteljünk, kérem szépen!
Különben is szép az élet, nagyon szép, örülnünk kell ennek. Írtam korábban legott, hogy mi minden történt, történik mostanában, valamiféle energiaburok robbant fel bennem, rajtam, körülöttem, mert csak jönnek, csak jönnek a jó dolgok sorban. Az egyik már különben el is ment: volt egy kolléga, aki nemzetközi brand-et akart építeni a Herczegségből, első lépésként egy komolyabb magyar berobbanással. Üzleti terv üzleti tervet követett, személyes találkozás, többszöri konzultáció, reménykeltés, gondolkodás ezerrel, kalkulálás, számfejtés, oknyomozás, röpködtek a tízmilliók, mire e végére kaptam egy ugyanolyan hosszú e-mailt, mint az elején, csak ellenkező előjellel. Ilyen az élet, megyünk tovább, pedig most tényleg hittem. Erősen. De nyílván így van jól.
Viszont Michael Madsen tényleg bent volt a boltban, és tényleg tőlem öltözött fel, és vonult végig Európán a cuccaimban, ez egy komoly történet, amit még most sem dolgoztam fel. Leírni is csak azért merem, mert néhány hete rólam (is) beszélt az RTL reggeliben, illetve beszélt volna, ha a kurva okos és vérprofi műsorvezetők hagyják, és nem nyomnak egy lángost!!! emberünk arcába, meg minden mást, ami nálunk szokás, magas szintű, kereskedelmi televíziós kultúránkban. Ehhez ez úton is gratulálok, megint sikerült mélyen alulmúlniuk önmagukat a műsorral. (Nem tudom, miért tűnők ódivatúnak és kurva unalmasnak azzal a gondolatommal, hogy ha egy műsorvezető feltesz egy kérdést, akkor arra minimum megvárja a választ is. Rejtély! És hogy miért kell direkt debilnek, ostobának, infantilisnek lenni, ha egyébként nem is (annyira) azok. Ugye Orosz Barbi, Ördögh Nóra, Csonka Pici?)
Visszatérve: Itt forgat(ott) az emberünk Koltai Róberttel egy új filmet, és miközben ezt tette, kapott egy filmes díjat egy portugál független filmes díjkiosztón a Hell Ride c. új filmjéért. Igen ám, de nem hozott magával díjátvevős ruhát kis hazánkba, és Pokrivtsák Mónika, a helyi asszisztense azzal a remek ötlettel állt elő, hogy majd a Herczeg biztos megoldja a problémát. (Szerepe volt itt még Gerényi Katának is, aki Mónika fülébe súgta ezt a végtelenül helyes megoldást. Köszi, ötös, leül.) El is látogattak, én eközben otthon, Szerencsen rágtam a körmöm, Viki kollegina oldotta meg a szitut, és rögtön telefonáltak is, hogy nagy az öröm, a Michaelnek minden tetszik, és minden jó rá, és kész van a gyönyörtől. Ezt először el se hittem, csak miután átküldték a fényképeket, én komolyan remegtem az extázistól, komoly transzba estem, nem hittem el, hogy ez velem történik meg. Ilyen nincs is, hollywood-i szereplő került a kis filmembe, amit én életnek hívok. És azt is csak nehezen, hogy találkozni szeretne velem, mert ötlete támadt. Másnap, miután háromszor hívtak fel, találkoztunk a Menzán, együtt töltöttünk két órát, és ez eddigi életem legcsodásabb” filmje” volt, amit nem mondhatok el, mert korai, de simán felér egy The Beatles-féle utazással a Sárga tengeralattjáró időszakából, ugye John Lennon? Ha ez összejön, minden kérdésemre egyszerre választ kapok, és el lehet kezdeni dolgozni végre. DOLGOZNI! Örülök különben, hogy Ő az első ember, akinek úgy igazából, de tényleg bejön, amit csinálok, minden fenntartás nélkül, és ennyire tud lelkesedni a dolgaimért, legalább annyira, mint én az Ő munkásságáért, elég, ha csak Sonny Blackre gondolunk a Donnie Brasco-ból, vagy az első Tarantinóra, a Kutyaszorítóban c. műalkotásra? Tegnap este néztem meg a Blueberry, A fejvadász c. filmjét is, ez is egy gyönyörű alkotás, én legalábbis még soha nem láttam pszicheledikus western-t, odabasz rendesen, ajánlom. Súlyos transz ez is a javából, megérne egy teljes kollekciót!
Éppúgy, mint a Bedaráltakeltűntem c. agyament alkotást, amit szintén születésnapomra kaptam egy szívemnek oly’ közel álló leánykától. Mármint a színházjegyeket. Na, kérem, amit ott láttam, az ép ésszel szinte fel sem fogható, szerencse, hogy nekem nincs is ilyen, így végig tudtam nézni, persze önkívületben. Kafka A per c. írásából vitte színre Bodó Viktor, és talán akkor nem is kell róla többet mondani, nagyon, sőt naggggyon durva. Nekem elsőre a másik nagy kedvencem, a Félelem és Rettegés Las Vegasban ugrott be róla, de nem is sejtettem, hogy ezt színpadra lehet vinni, hát őszintén gratulálok, mert túl jól is sikerült. Borzongva rettegtem/kacagtam végig az előadás mindkét felvonását, miközben néztem Anita arcát (na, így se hívtam még őt sose, de hát ez a neve, meg hogy Kelly, de ezt nem szereti valamiért), hogy látja rajtam, amit látni akart, tudott: a feltétlen gyönyört és ártatlan csodálkozást. Olyannyira elbűvölt ez a pszichothrillerdrámavigjáték, hogy azonnal kattogni kezdett az agyam, még ott a darab alatt, hogy na, igen, ilyen divatbemutatót kell csinálni, mást nem szabad, nem is érdemes. Ki is találtam a zenekart hozzá, nem volt nehéz: Isten Háta Mögött, bummmmm!!!! Lépjenek fel a honi magyar színészóriások, ha már Szabó Győző azt mondta azon az ominózus vacsorán a Menzán, hogy persze, megcsináljuk Zolikám, miért is ne. Hamarosan kiderül, mennyi szerepe volt ebben annak, hogy Michael mellett ültem két órán keresztül velük (Hujber, Pindroch) szemben, remélem, semennyi. Helyszín kéne még hozzá, és sok-sok pénz, várom a szponzoraimat(!), olyan műsort kapnak érte, amilyet még nem láttak. Még én se! A kollekció neve is megvan már, de nyílván nem árulom el, maradjon azért egy kis meglepetés. Október vége, november eleje megfelel?
Végezetül még egy kis kultúra a tegnapi napomból: bemutatták végre a Both Miki Radnóti albumát élőben, ráadásul a Müpában a Naprával, mi mással. Nem tudok én már szavakat csépelni, kifogytam a szuperlatív jelzőkből, teleírtam velük kb. 400-500 oldalt már itt, hát azokat szedjétek szépen össze, kössétek csokorba, öntözzétek, neveljétek, és ha egyszer kihajt, kiburjánzik, na, olyan volt ez a koncert. Finom, lágy, mint a selyem, suhan, lélegzik, oson, majd dörren, odasújt, leüt, letaglóz, szétszakít, érdekes, pont, mint Radnóti. Lehet zenéről beszélni? Elmondani? Életről, halálról? Nem lehet, hallgassátok meg ezt a két zsenit együtt, és értsétek meg, mi is az a művészet.Ehhez képest még Tarantino Becstelen brigantik-ja is csak egy szép mese, semmi több. Pedig ez utóbbi is tetszett. Nagyon! Köszi Kelly!
herczegharminczhét
Gyertek, ha tudtok! Ha nem, akkor ne! De azért örülnék!
Katt!
Szeretettel várlak benneteket!
wamsler
Így hívják azt a tüzeléstechnikával foglalkozó céget, amelyik egy másikon keresztül - ahogy az már lenni szokott-, néhány hónappal ezelőtt divatműsort kért az új, budapesti bemutatótermének megnyitójára. Speciális felkérés volt ez, ugyanis a cég életében most jött el az idő, mikor is feljebb szeretné pozícionálni magát a vásárlói körében, ill. minőségben, marketingben, erre egyébként minden oka és indítéka meg is lehet, mert nagyon profi cuccokat gyárt, gyönyörű, praktikus, minőségi (és kőkemény retro) kályhái, tűzhelyei, kandallói teljesen lenyűgöztek, csakúgy, mint maga a bemutató terem. Szóval ehhez az újrapozícionáláshoz (megjegyzem: Karancsból lett Wamsler, tán’ tényleg nem mindegy) kitaláltak maguknak néhány ún. hívószót (ezt amúgy az óta sem értem, ezt a hívószót), úgyis, mint: tradíció, minőség, design, megbízhatóság, stílus, innováció és környezetvédelem. Kérésük szerint a divatshow-t úgy kellett megkreálnom, hogy ezekre a hívószavakra hajazzon, hogy én is határozottan jelezzem a műsoromban, hogy ők mit tartanak fontosnak, ill. mit szeretnének kommunikálni ügyfeleik, vásárlóik felé. Ezt különben közben projektorról ki is vetítették, hogy egyértelmű legyen.
Rengeteg idő telt el a megkeresés óta, úgy április, május tájékán beszéltünk az ügyről először a Sensation rendezvényszervező cég megkeresésére, ők voltak azok a bizonyos végrehajtók, akik a Wamsler és közém kerültek, ők bonyolították a rendezvényt, annak minden követelményével, következményével együtt. Én akkor ki is találtam néhány perc vagy óra alatt, hogy hogy is nézne ki a dolog részemről, bár nem volt annyira egyszerű ezen szavak alá megfelelő képi tartalmat vonni divattervezésileg, de csak megoldottam, s hamar leadtam az elképzelést, miszerint a hagyományt a magyar kártyás kollekcióm darabjaival szemléltetem, ez alap, zene: Napra, mi más, erős kezdés, nagyon erős. A stílusra nem tudtam jobbat kitalálni, mint négy teljesen eltérő stílusú ruha egymás utáni bemutatását, ezt zenében, koreográfiában is jól elválasztva (Jefferson Airplanes, Sex Pistols, Bee Gees, Snoop Dogg). A minőségre készítettem négy nagyon egyszerű, letisztult, csodásan kivitelezett férfiöltönyt (Molokora), a design-ra (The Carbonfools aláfestéssel) szintén férfi cuccokat, de elborultabb, trendibb, vadabb, merészebb alkotmányokat, amiket akár még Michael Madsen-en is el tudnék képzelni. Ez utóbbi két tour ruhái amúgy pontosan azt az új irányvonalat képviselik majd, amit a jövőben csinálni szeretnék, és jól jött, hogy most hirtelen nyolc szett már el is készült, és be is tudtam mutatni kvázi tesztelésként. A megbízhatóságon is agyaltam egy keveset, hogyan lehetne azt azonnal érthetően kommunikálni ruhákkal, míg eszembe jutott, hogy elég sok esküvői ruhát készítettem én a múltban, ha egy esküvő, egy házasság nem a megbízhatóságról szól, hát miről. Zene: Frank Sinatra: My way, mi más? Juuhééjjj, sínen voltam. Az innováció pedig a szívem csücske, arra nyilvánvaló volt, hogy az általam olyannyira kedvelt un. űrruháimat, sci-fi vonalamat vetem be újra, amelyekből már tucatnyit gyártottam eddig is különféle felkérésekre, és igencsak megszerettem ezt a műfajt. The Prodigy, alap. (Itt teszem hozzá gyorsan, ezt a borulást nagyra tartott példaképemtől, Király Tamástól lestem el, Ő szokott ilyen kreálmányokat színpadra álmodni, jobban mondva Ő csak ilyet szokott, egyedülálló, nemzetközi színvonalon. Az Isten sokáig éltesse születésnapján – most volt nem rég, jártam is ott, be is kuláztam megint az új agyszüleményeitől!) Kész. Forgatókönyv, árajánlat lead.
Aztán sokáig nem történt semmi, pedig még a helyszínt is bejártuk anno több ízben, és az időpontra már szeptember 10 volt kitűzve májusban is, így azt gondoltam, ezt a melót buktam. Aztán a Sziget előtt hívott fel a megrendelő, hogy hurrá, miénk a meló. Értetlenkedtem is hosszan bosszankodással vegyítve, mivel érthetően elmondtam még májusban, ahhoz, hogy profi legyen a műsor, minimum másfél-két hónap szükséges nekem, különben nem csinálom meg, mert nem akarok szart. De mivel az árajánlatomat is elfogadták, nem volt kérdés, hogy meg kell oldanom a maradék három hétből, mert ugye a Sziget hete az kiesett, csak utána tudtam nekikezdeni érthető okokból. Megoldottam, azt hiszem, példásan. Pontosítottam a tourokhoz kitalált szituációkat, minden tourhoz rendeltem négy táncost (fiú-lány, felváltva vagy közösen), az innovációhoz plusz négyet, mert ők nem tudtak átöltözni, összeraktuk a ruhákat, összeszedtem a zenéket hozzá, ill. meg kellett tervezni a hiányzó nyolc férfi öltönyt. Itt tenném hozzá, hogy nem rég akadt egy bátor jelentkező, aki nem adta fel az első e-mail után, és újabbat küldött, hogy márpedig ő nálam akar tanulóskodni, hiába mondtam neki, hogy nincs mit mutatnom, mert nem tud nekem segíteni, csak hátráltatni tud a munkámban, és nem óhajtok vele, mint tanulóval foglalkozni, még ha ez ingyen munkát is jelenthet nekem tőle. (Sok szakmabeli állítólag szereti a csicskáztatást). De ő csak nem adta fel, és olyan rajzokat küldött, amik végül meggyőztek, majd találkoztunk, szimpatikus lett, azt hiszem, én is neki, majd elkezdtünk dolgozni, és láss csodát, működik, és nagyon ügyes a lány. Bajcsai Viktóriának hívják, és roppant igyekszik. Mármint dolgozni, sikereket elérni, tenni a saját életéért. Csak azért írtam le, mert sokat segített ezen divatbemutató kapcsán is, szóval együtt nyomtuk a melót. Főként az űrruhák szekcióhoz, mikor is egy szál ollóval és az OBI-ban, Praktikerben vásárolt hőszigetelő cuccokból elkezdtem vagdosni az innovációs tourhoz az elmebeteg darabokat. Ott volt, kezembe adta a szerszámokat, pakolt, csinálta, nem állt meg. A műsor alatt állítólag jobban izgult, mint én, jajj, de aranyos. Az egyik ruha (majdnem) konkrétan az ő ötlete volt, és ő is „zöldségezte fel”. Történt ui., hogy a kedves megrendelő a műsor előtt egy héttel, mondom egy héttel (a háromból) kitalálta, hogy mégsem innováció a hívószó, hanem környezetvédelem. Kérdik, hogy ez nagyon nagy baj-e. Mondom nem baj, hogy lenne, a környezetvédelem nagyon fontos, talán még az innovációnál is fontosabb, ám ettől még ezek a ruhák ezek a ruhák maradnak, én bizony egy héttel a showtime előtt már nem tudok és nem is óhajtok variálni. Hát, nem igazán ezt a választ várták, de mivel rendkívül rugalmas vagyok (szoktam mondani, mint a Michelin baba), kiegyeztünk egy innováció-környezetvédelem kompromisszumban, így csak az agyamban már meglévő sci-fi ruháimat a természet/környezetvédelem felé kellett valahogy elvinnem, hát igazi elmebeteg darabok születtek ebből, szerettem ezt a munkát.
Az utolsó napokban aztán felgyorsultak az események, egy nappal a műsor előtt kezdtük el a fent említett „azbeszt ruhák” gyártását, tudtam ugyanis, hogy egy ilyenhez nekem három órára van szükségem egy-egy pihenő óra közbeiktatásával (Viki segítségével ez csak két óra lett), tehát egy álló nap három ruhát tudok előállítani, a negyediket az előadás reggelén. Majd lejáró próba, szárazon és zenére, jött a jól bevált csapat Simon Dóri (nekem csak Simeon) vezényletével, Bongyi, Anikó, Ági, Tita, Latabár Öcsi, Misike, a két Koltai iker: Jani és Laci, stb., akikkel már tíz-12 éve dolgozom együtt, épp csak azóta nem, mióta mindenki más is őket kezdte alkalmazni az összes budapesti, táncos, zenés divatbemutatójához Lakatos Márktól kezdve a tegnapi Philip Morris rendezvényig a Playben. Ekkortól nekem már nyílván nem érdekesek.
Sminkesnek Lujzát hívtam, fodrásznak egy nagyon ügyes (és gyönyörű), szolnoki fodrász lányt, Nagy Anikót, alias Angyalbabát, akihez nagyon szép emlékek fűznek a tavalyi, fél éves, Lujza mentes szünetem alatti korszakomból. Miért ne azoknak adjak pénzt a munkájukért, akiket szeretek, ha már egyszer én is kértem és kaptam erre keretet a megrendelőtől? Lujza biztos meg is lepődött, bár nem került szóba, de azért elvállata, tény, hogy egy szót nem szóltunk egymáshoz, bár az is tény, hogy dolgozni jöttünk össze, nem bájcsevegni. Fotósnak Antal Lászlót hívtam, aki már többször bizonyított, videósnak nyílván MuldR mestert, ősrégi házi videósomat, ő is nagyon korrekt ember, Agárdi Tamás névre hallgat amúgy (ismerős lehet a valamikori Genpact projektből lelkes blogolvasóimnak).
Szóval összeállt a kép a végére flottul, nem volt semmi idegbaj, írta is Kissárkány (házi, övcsatgyártó kisiparosom) sms-ben, hogy ne parázzak, és a mosolyt, amit a végén szoktam, azt hozzam előre az elejére, hát így is tettem, és sikere(m) volt vele. Egyben az első bemutatóm, amit nem láttam, mert a színpad, ill. kifutó olyan mértékben volt elszeparálva a backstage-től, hogy abszolút nem lehetett átjárkálni. Így egy nagyon hülye fülest kaptam a fejemre valami rádió-adóvevővel, amin keresztül kommunikáltam a külvilággal, tiszta Amerika!
Még egy kis malőr történt amúgy, a kedves megrendelő bepróbálkozott egy kis időre az ár manipulálásával, az irtó lassan és nehézkesen elkészülő és később aláírandó szerződés a műsor előtt néhány nappal érkezett meg, rajta egy soványabb összeg szerepelt, mint azt előzetesen írásban egyeztettük, mire mondom, hogy nem lesz műsor, mert nem ezt beszéltük. Voltam annyira határozott, hogy azonnal, szó nélkül küldték az új szerződést, amiben már a korrekt összeg szerepelt, azzal, hogy jaaaa, mi azt hittük… Nem is értettem, egyszerű hülyének nézés volt ez, nem más. Mégiscsak itthon vagyunk. Csak rossz helyen próbálkoztak vele, ennyi. Különben meg bírtam a megrendelőimet nagyon, abszolút nem parázták túl a dolgot, ahogy az multiknál lenni szokott. Nem basztattak naponta a nyilvánvalóan felesleges hülyeségekkel, nem szívták a vérem állandóan, ahogy ilyenkor szokták, sőt néha az az érzésem támadt, hogy én jobban aggódom a sztori miatt, mint ők. Egyszóval lazák, higgadtak voltak a megbízóim, különösen Kató Noémi a Sensation részéről, aki bebizonyította, hogy nem csak túlparáztatással és folyamatos cseszegetéssel lehet profi műsort készíteni, hanem egyszerű, jól kitalált, értelmes, emberi, normális, laza rendezéssel, hozzáállással is. Köszönet érte. És Vikinek is köszi, és mindenkinek, aki a profi munkájával hozzátett ehhez az újabb sikerhez. Kicsi műsor, kicsi közönség előtt (mindössze száz meghívott vendég, üzleti partnerek, főleg Németországból), de annál komolyabb, annál innovatívabb, annál boldogabb. Ezt szeretem.
És Antal Laci fotói, egyelőre ennyit kaptam, de jön a többi is, várjatok!
Legutóbbi kommentek
- haramina, kisssarkany: :::::::;) »
- vég-kezdet, DafkeDinka: Hali! Csak egy javaslat. Rourke nem hinném, hogy szeretne másodhegedűs... »
- vég-kezdet, bexxter: Üdv! Van más, kevésbé alkoholista badass, aki méltón viselheti a... »
- vég-kezdet, kisssarkany: Ha ezt előbb olvasom, akkor tegnap a homlokod én szétcsókolom!... »
Bestofposts
Legtöbb komment
- mali (64)
- 14:10 (43)
- topmodell (40)
- Fókusz (non)plusz (33)
- sziget 2 (33)
Kategóriák
Címkék
Blog archívum
- Legújabb bejegyzések
- 2010. december
- 2010. szeptember
- 2010. július
- 2010. június
- 2010. május
- 2010. március
- 2010. február
- 2010. január
- 2009. november
- 2009. október
- Teljes archívum
Blog motor
